Tudom, hogy kész tervekkel álltam elő a múltkori lapszámban, miszerint jól megírom a segítők rákfenéjét, amikor elsősorban (és sokszor, sőt, a legtöbbször nem felismert módon) azért segítenek-segítünk, hogy a magunkról kialakított kép olyanná váljon, ami szerethető, csodálható. Változatlanul roppant fontos témának tartom és nem vetettem el, érinteni fogom most is a felszínen. A mélybúvárkodás még várat magára. Kaptam viszont tippet, illetve sorvezetőt az én tök türelmes főszerkesztőmtől, aki úgy próbálja a „miről írjak” nagyszólómat lekeverni, hogy rendre megírja, miről írnak az aktuális lapszámban mások. Na nem mintha téma híján lennék, nem. Csak olyan időszakot élek épp, amikor vagy az akkuttá vált szorongásomról írhatnék, mert unatkozni nem hagy a sors, annyi szent, vagy az azzal paralel és nyilvánvaló ösztönös önvédelmi boldogságkeresésemről, hogy hátha lesz még szőlő s lágy kenyér. Félreértés ne essék, egész jól vagyok, csak fejkapkodás és akadálypálya most a lét, vagy talán úgy plasztikusabb, hogy egyre nehezebben, de úszom, még egy nagy levegő, merülés, eztmégkibírjuk, hogy aztán terveim szerint a boldogságban ússzak és megússzam szárazon. És el is érkeztünk eddigi életem fő vezérfonalához. 46 évem telt el úgy, hogy valamit még meg akartam úszni és azzal bíztattam magam, hogy utána minden fasza lesz. Tudom, hogy már megírtam, de tényleg tök fontosnak tartom, hogy traumatikus volt a felismerés, miszerint EZ MÁR AZ. A jólét ideje. Népmeséken (és Cseh Tamáson, de az leginkább a szerelmi életemet vezényli) felnőtt lelkem gyermeki bizonyossággal hitte, hogy ha kiállom a próbákat, enyém lesz a fele királyság, meg minden ami azzal jár. Kerestem a boldogságot az ÜVEGHEGYEN TÚL, de nem jött be, mert csak mélyebbre vitt, hiába hegy. És igen, kerestem a kliensek tekintetében is, hátha valamit visszatükröznek, ami beépíthető a saját önbecsülésembe.
Keserves lecke volt megtanulni, hogy a boldogság nem függhet egy másik embertől. Ez feloldozás, ha épp szarrá savaznak, de rossz hír, ha épp a mennybemenetelem folyik. Emlékszem az érzésre, amikor egy előadás után idegenek ölelgettek, ez a Kiváló dolgozók volt az Örkényben, ahol a munkánkról beszéltünk többedmagammal a segítő szakmákból, szóval úgy jöttek oda tényleg édes-drága emberek, hogy köszönik a munkámat, mintha Teréz anya én lettem volna személyesen. Tudják mit éreztem? Hogy hát, de én bunkó is tudok lenni. És ha például menstruálok, akkor nemhogy Terézanya nem vagyok, hanem maga a Sátán bújik belém. És persze show must go on, végtére is ahogy én sem függhetek a másik ember visszajelzésétől, a hajléktalanellátás épp rám osztott szelete sem függhet az ilyen-olyan ciklusaimtól, de az sorsfordító pillanat volt. Akkor döntöttem el, hogy bevállalom a néha teljesen önazonos, néha munkaidő-szülte maszkom mögötti valóságot. A szorongás tud konstans lenni, a boldogság kevésbé. A szorongást abszolút éli az ember, valós idejű, a boldogságra néha utólag döbbenünk rá. A hajkurászásban észre sem vesszük, hogy az az volt. Hogy a szocotthonba beköltöző masszív utcás asszony, aki megkérdezi, hogy szoktunk-e hajléktalanokat látogatni (bár épp azt tettük), mert elküldené nekik a hálózsákját, neki már lesz ágyneműje, ő adott egy boldog percet. A boldogság az, ha nem azon szorongok, hogy milyennek látnak, hanem tudom látni a másikat akár jónak. Hogy magamat viszont nem kell folyamatosan jónak láttatni. (És szépnek és gazdagnak és kiegyensúlyozottnak stb.) És ez remény, hogy nem basztunk el valamit végérvényesen. Randizgatom a boldogsággal. Nem olyan, mint ahogy elképzeltem, viszont rájöttem, hogy régről ismerem már. Sokszor itt volt, ha csak pillanatokra is. Próbálom minél tovább marasztalni.
szeretettel,
Nuszer Mirjam
