Azt egy percig nem állítom, hogy nem dolgoztat meg egy-egy cikkleadás. Na nem mintha nem lenne téma, hisz az élet, na az megy. De már a saját nyünnyögésemet is unom. Tény, hogy kissé más irányt vett ez a nyár, mint amire számítottam, de erről már beszéltem. A maradék múzsámat meg elvitte a hőfok, hisz sosem titkoltam, hogy legfőbb (de idén legfőttebb) ihletforrásom a tömegközlekedés, illetve maga a város. Abból azonban vajmi keveset tudnék kihozni, hogy busznyi vagy villamosnyi ember mered maga elé rákvörös arccal, mintha ugyanabban a tripben tolnák és minden kilégzéskor préselnek egy bazmeget is magukból, ez volt a jelszó és mindenki tudta, hogy nem az utastárs ült a szoknyánkra. Erről tehát nincs mit írnom, erről tudna mindenki. Hogyan lehetett átvészelni mondjuk az utcán vagy nejlonkunyhóban, klíma nélküli szállón vagy az említett tömegközlekedésen fel-alá utazva, esetleg alkalmi munkaként szórólapozva vagy tűző napon Fedél Nélkült árulva? Megérne egy cikket nincs kétségem, de egyelőre nincs meg a tudásom hozzá.
Ahhoz annál inkább megvan, mennyire fárasztó és az amúgy is terhelt (így-úgy, hőfokilag és érzelmileg) időszakokban még nehezebb tolerálni azokat a helyzeteket, amikor embertársaink játszmáit kellene kiszolgálni. Nincsenek illúzióim, mindannyiunknak vannak. Nekem is. Mondjuk én hajlamos vagyok szöges ostorral állni a saját hátam mögött, és ha tetten érem valamelyik játszmás működésem, akkor jó nagyot suhintani magamra, de ki tudja, lehet, hogy ez is a játszma része. De ebben a fokozott élethelyzetben valahogy élesebb szemem lett – vagy szimplán érzékenyebb vagyok rá –-és nagyobbat ütnek az őszintétlen szavak. Amikor valaki azért mond valamit, mert illik. Nem azért csinál valamit, mert a szíve úgy diktálja, hanem a saját igénye diktálja, hogy jó embernek láthassa magát. És ami még fontosabb: láttathassa. Ott tartok, hogy többre értékelek egy elsőre bunkónak tűnő reakciót bármire, mint egy jól betanult „sajnálom”-ot, ami olyan üres, mint a családi büdzsé huszadika után. És jobban tudok kapcsolódni a karcos, de önazonos kliensekhez is, mint a kvalitásaimat repetáért méltató bókmesterekhez. És elkezdett ez foglalkoztatni. Hogy igazából ez a túlélés, ki hogy tudja átvészelni a napokat, mindent az üresség diktál, legyen az gyomor vagy érzelmi szükséglet. Tényleg mindenki csak túlélni akar, és döbbenten realizáltam, hogy igazából 46 éve én magam is csak túl akarok élni helyzeteket. Ezt még túlélem, aztán jobb lesz. Na, csak legyen már ilyen hónap, olyan nap, ilyen helyzet után, olyan szitu előtt. És rámzuhant, hogy bassza meg, ez már AZ. Sőt, valószínű több, mint a fele már le is futott.
Lehet, hogy érdemes lenne írni a Helfer szindrómáról, a mártírságról, az életközepi válságról, a segítők saját elakadásainak és fájdalmainak nem tudomásul vételéről. Lehet, hogy (nem pszichológusként, hiszen nem az vagyok) ez is megérne egy misét. (Igen, a hitről is érdemes lenne) Ha túlélem ezt a hónapot, megírom. Ja, nem. Hisz ez már AZ.
Akkor igyekszem két hét múlva ezzel jelentkezni, Önök meg vigyázzanak magukra!
szeretettel,
Nuszer Mirjam
