Az én egyik legnagyobb múzsám a tömegközlekedés, kétség nem fér hozzá. Olyan mondatokat hallok jártamban-keltemben, amik aztán komplett kis történetekké lesznek a fejemben. Lepörög ott egy egész élet, valamitől beindítja az agyamat. Úgy is mondhatnám, hogy a négyeshatoson hallott mondat megadja az alapot, amire aztán felhúzok egy házat a saját elképzeléseim szerint és belakom. Sokszor sajnálom is feltenni a fejhallgatómat, ami így aztán örök retiküllehúzóként himbál a vállamon, mert félek, lemaradok valamiről. Volt idő mondjuk, amikor állandóan a fejemen volt, egyedül a BKV-n tudtam sírni, hülye hobbi, tudom. De volt egy korszakom – hívjuk lila korszaknak, mert lila volt a fejhallgatóm –, amikor annyi feszültség és szomorúság gyűlt össze bennem, hogy ki kellett adni. Az ember a munkahelyén csak nem bömböl, itthon meg minek is, maradt a villamos. A lila füles elromlott, a fehéret meg nem használom sírásra. De egy időben én voltam a bőgő nő a villamoson.
A héten Berlinben voltam, nem először és nem utoljára. Szeretem azt a várost. Szeretem, ahogy minden középületen lobog a szivárványzászló (a követségeken is, egyet láttam ugyan, amin nem. Ismerős volt a zászló nagyon). Szeretem azt, hogy ha akarnék, akkor sem tudnék sírni a BVG járatain, mert mosolyognak rám. Maszkban, de látszik a szemükön. Imádom, hogy a másfél métert úgy jelzik távolságtartásilag a tömegközlekedés matricáin, hogy pl.: másfél méter az 3 corgi. Egy póni. Három sörösláda egymásra rakva.
Nem tudna megihletni a BVG-n hallott mondatok egyike sem, mert nem értem őket, vagy csak éppenhogy. Olyan szomorú, hogy ott vagyok boldog, ahol semmi közöm ahhoz a sarokhoz, ahol befordulok. Nem jártam oda iskolába, nem voltam ott szerelmes, sejtszinten tartozom máshova. Itthon mégsem mosolyog rám senki idegen, mert itt nincs túl sok okunk rá. Itthon még látják, én is bömbölök az egyesen. Jó, csak néha. És persze, Berlinben sincs wurst-ból a kerítés, de valamit nagyon tudnak. Szembenézni, feldolgozni, vállalni a múltat és újat strukturálni. Van merszük élni és élni hagyni. Elérték, hogy az egykori náci fellegvár ma az üldözöttek paradicsoma. Az már csak hab a tortán, hogy Berlinben szociális munkásnak lenni menőség. A rendőrtől a boltosig mindenki tiszteli őket és támogatja a munkájukat. Nem hiszem, hogy el tudnám hagyni az országomat, mert ez az én országom is. Szeretem. Inkább, ha lehet, hazahoznám egész Berlint. Már ma elkezdem. Én leszek a mosolygó nő a villamoson, szivárványos táskával.
Nuszer Mirjam Johanna
