Édesanyám korán kelt, kissé nehezére esett kikelni az ágyból növekvő pocakja miatt, de sok volt a tennivaló, hiszen nyolc gyerek vette körül. A sparheltba gyújtóst rakott és pillanatok alatt vidám, élénk pattogással lángra lobbant a száraz gally. Pirított zsíros kenyér és égetett cukortea volt a reggeli, az illata belengte a ház minden zugát. Lemásztam a szalmával kibélelt ágyról, a többiek is kissé kábán törölgették ki az álmot szemükből. Éhesek voltunk, mi mindig éhesek voltunk. Apám dikója már üres volt, kora hajnalban indult a hegyre, hogy azt a temérdek szőlőtőkét rendbe tegye. Később a kistesókkal kimentünk az udvarra játszani, üres konzerves dobozokkal és fapálcikával imitáltuk a főzést, néha szürcsölő hangon kóstoltuk a nem létező paszulylevest.
Anyám szorgosan vályogot vetett a tágas udvaron, deszkából készült formájába gyakorlott mozdulattal simította bele a sarat, egy apró kézjegyet hagyva minden egyes vályog felszínén. Egy ideig csak néztem körülötte sertepertélve, ahogy időnként letörli sáros kézfejével a homlokán vánszorgó izzadságcseppeket, ahogy a rakoncátlan hosszú barna haja néha leomlik a frissen vetett vályogokra, de ő türelmesen újra kontyba rakta.
Figyeltem, ahogy szorgosan hajlong, anyám törékeny termete óriásinak tűnt. Egyet gondolva megmásztam a legközelebbi kis szilvafát, apám egyik féltett kincsét, abszolút nem gondolva a következményekre, amit apám kiróhat rám.
Csak úgy rohant az idő, mezítelen lábbal fogócskáztunk, bújócskáztunk a testvéreimmel, néha megkergettük az utunkba akadt tyúkokat, aminek anyám nem örült, és szigorúan ránk ripakodott.
Anyám a lavórban megmosta sáros kezét, lábát és leült a tornácra szusszani egy keveset, aztán indult a konyhába, hogy ebédet készítsen a sok kis éhes szájnak.
Anyám figyelmeztetésére az udvaron lévő szemetet, kacatot össze kellett szednünk, mert bizony apám nem tűrte az efféle hanyagságot. Anyám elküldte idősebb nővérem friss vízért s rákötötte, hogy siessen. Ő elindult kezében a nyikorgó fülű vizesvödörrel, a tőlünk távolabb lévő gémeskútra.
Már jócskán sütött a nap, árnyékot keresve a szilvafa alá telepedtünk, kristálycukorral megszórt kenyeret majszolva, vidáman diskuráltunk, hogy mit is játszunk.
Később megpillantottam azt a rengeteg sártéglát, amik gondtalanul ott süttették hasukat a zöld fűben meglapulva, aminek alig láttam a végét. Egyszerűen kihagyhatatlan, csodás mulatságnak tűnt és egyszerűen nem tudtam ellenállni, nekilódultam s futottam egy jókora kört a vályogtéglákon.
Micsoda boldogság!
Anyám bizony hamar felfedezte az apró lábnyomokat a vályog tetején, erőteljes hangján kiabált elő minket. Ingerülten kérdezte, hogy melyikőnk tette? Persze egyikőnk se szólalt meg, én lehajtott fejjel álltam előtte, így a végén mindhármónk lábát beleillesztette az ott hagyott nyomba.
– Hát te voltál az?! Huncutabb vagy mint egy kisfiú! – nézett rám összeráncolt szemöldökkel.
Összecsapta két tenyerét indulatos tehetetlenségében.
– Istenem! Most hogy adom el a vályogot? Ki fogja így megvenni? – kérdezte magától kétségbeesetten.
Anyám hangja bosszús volt és aggódó. Próbáltam láthatatlanná válni, és csöndben elsomfordálni. A szemem sarkából még láttam, ahogy próbálja eltüntetni a kárt, amit okoztam.
Most már tudom, bántott a lelkiismeret, kerültem anyámat, így hát sietve tettem váratlan látogatást a nagymamánál.
Édesanyám odafent, én idelent, talán együtt mosolygunk ezen a régi sztorin.
