16 és fél éves lehettem, amikor a szombathelyi rádió elindult. Nem volt hasonlítható a mostani professzionális adókhoz, kedves amatőr emberek társulása volt ez, fogalmam sincs milyen frekvenciaengedéllyel és lefedettséggel. Már arra sem emlékszem, hogy miként sikerült bekerülnöm, egy biztos, egyszer csak ott voltam és készítettem az interjúkat mindenkivel. Szó szerint. Annyira bátor és ifjú és bohó voltam még, hogy gyakorlatilag bárkihez oda mertem menni megkérdezni, adna-e nekem interjút, így aztán beszéltem Csurka Istvántól a jelentős színészekig bezárólag nagyon sokakkal. Aztán egy gyönyörű tavaszon jött Bessenyei Ferenc fellépni Szombathelyre. Annak rendje s módja szerint megkérdeztem, hogy lenne-e rám egy kis ideje, közben azért reszketett kezem-lábam, ő volt az én örök Tevjém, idol, most meg ott állok előtte a kinyúlt kis pulcsimban és riporternőt játszom. Megjelölt valami kicsit későbbi időpontot, én meg mivel imádtam és nagyon-nagyon jó akartam lenni, akit csak értem megkérdeztem, mit tud róla. Lássa csak, hogy felkészült vagyok. Egyik ismerősöm említette, hogy nagyon szeret vadászni és híres a szarvaspörköltje. Ez lesz az! – ujjongtam magamban diadalmasan. Elkérem a receptet. Ott volt az interjú alatt végig egy kopasz, szimpatikus férfi, mosolygott néha, nekem meg fogalmam sem volt ki ez, de nem is izgatott, vártam a nagy részt, amikor Feri bácsi – mert megkért, hogy így hívjam, csak semmi művész úr – majd rájön, micsoda tájékozott emberrel ül szemben. – Feri bácsi, Önről mindenki tudja, hogy imád vadászni. Elárulná a híres Bessenyei-féle szarvaspörkölt receptjét? Nézett-nézett, én meg egyre furcsábban éreztem magam. Ennyit gondolkodik a hagymán, vagy mi? Aztán kirobbant belőle a röhögés és csak annyit mondott: – Édes barom… Az a Bodrogi. Még két malőrig tűrte a hála Istennek konzervre készülő interjút (leállt pl. a diktafon) aztán megkért, hogy inkább én meséljek magamról, azzal lehet, hogy többre megyünk. És akkor kiderült, hogy énekelek. No lám, mondta az addig háttérben ülő kopasz. Akkor énekeljen valamit. Még egyet. Aztán azon kaptam magam, hogy pár nap múlva felvételizem Sík Olgához, mert a kopasz férfit Gyarmati Istvánnak hívták és a legnagyobbak közül való volt, zongorista, korrepetítor. És fantasztikus ember.
Nem lettem énekes bár felvételt nyertem, de a zene kulcsfontosságú az életemben azóta is. Meg az a tudás is, hogy felkészüljek valamelyest a velem beszélgető emberből, de legalábbis ne mondjak hülyeségeket úgy csinálva, mint aki nagyon tudja róla a tutit. Aztán valamelyik nap kitaláltam a szállón, hogy kívánságműsort csinálok. Megkérdeztem az embereket, mi a kedvenc daluk, majd lejátszottam nekik a gépen. Esküszöm, a legmélyebb interjúval veszi fel a versenyt ez a kérdés. Bilicsi: Én úgy szeretek részeg lenni. Piramis: Ha volna két életem. Sorra jöttek a dalok, az elfordított könnyes szemek, aztán megérkezett Feri bácsi is a hangjával, betöltötte a teret a Ha én gazdag lennék. És eszembe jutott az a 16 éves lány, aki én voltam, meg az a sok-sok dolog, ami azóta esett meg velem, ilyen is, olyan is. És rá kellett jönnöm, hogy én bizony gazdag vagyok. Nem anyagi értelemben, de mégis. És ha már kedvenc dal, arra is rájöttem, hogy nekem nincs. Tudom, akinek nótája nincsen, annak szíve sincs.:) Van, esküszöm. És kedvenc alkotóim vannak, Dés László az egyik. Vagyis az első számú inkább. Hát ezért a cím. Meg mert a zene tényleg kell. Hallgassanak sokat!
Szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
