Amikor amcsi filmben szerepeltem a múlt héten, akkor fura mondatokat hallottam, sőt mondtam is. Az a legjobb, hogy nem a vásznon játszódott mindez, hanem valami elbaszott romkomban csak még boldogító végefőcím nélkül, a néző, sőt az én fantáziámra bízva a végét. A saját életemben. „Ne menjünk arra a standra mégsem majd, drága a lángos, mondta a hittérítő a vonaton” – ez pl. az egyik izgi mondatom. A volt férjemnek címeztem és így utólag, hát bennem is megjelent a vak hit, hiszen elhittem az infót, amit nem is nekem címeztek, csak ha nem akartam is hallottam. Egy pesti strand neve hangzott el, ahol még nem jártam és terveztük. Ezzel indokolva nem is fogok, bár lángost ugye ingyen sem ehetnék, mert hát az epekövek.
Tihanyba mentem amúgy 24 óra meló után, ez meg is látszott a napomon, rossz pályaudvarra mentem a jó jeggyel, némi anyagi áldozat árán aztán összhangba hoztam a kettőt és ámulva néztem, ahogy a hittérítő jegyespárral szemben ülő hölgy Csopakra megtért. A gyerek zenei táborban volt, az utolsó napi hangversenyre voltam hivatalos, aznap volt persze a 41 fok, mire a strandolás után felértem a hegyre, nem az apátokat emlegettem szegényeket, hanem az anyját mindenkinek. Akkor már rég volt a vonatra vett ásványvíz meg kis szelet csoki, a strandon hal volt meg lángos, azt ugye egyiket sem, na de majd odafent, gondolta Keszthelyen felnőtt énem, aki ahhoz szokott, hogy akkor is vendéglátóipari egységbe botlik a Balatonon, ha eszébe sincs, sőt kerülné. Kérdeztem volna a vízimentőt, hogy mégis mit ajánl, de nem éreztem szakmájába vágónak – bár a halálomon voltam –, másrészt meg épp azt ecsetelte egy nőnek, hogy idén nyáron lesz az esküvője, csak még nem tudja kit vesz el, de jönni fog. Nem akartam megzavarni.
Szóval a nyakamba vettem a hegyet, aztán rosszul lettem. Nem ájulásig, de tény, hogy ha nem bukkan elő a limonádés a kanyar után, lehet, hogy még az is meglett volna. Remegtem, meleg volt, ziháltam, éhes voltam. És nagyon szomjas. Anyunak készítettem egy szelfit mert kérte, hát pont úgy nézek ki, mint egy politikus, akinek nem írom le a nevét, de van egy híres képe, ahol úgy néz ki, mint egy ősember bedrogozva, itt követem meg, lehet, hogy csak megmászta 41 fokban Tihanyt éhgyomorra. Jó, meg kicsit kövéren. 24 után. Aztán le kellett menni a faluba, mert jött az eső és ott volt a fedett helyszín, mert a koncert félbeszakadt. (Fantasztikusak voltak egyébként.) Aztán vissza a hegyre, mert ott volt bankomat és az kell a buszra, az utolsó kápém meg ment a limonádésnak. Fél hét volt már este, bármilyen zombifilmben szerepet kaphattam volna, sminkmester nélkül. Eszem egy szelet sütit a cukrászdában, gondoltam. Ebben semmi extra nincs, csitítottam azt az énem, aki ágált a szólóban cukizás ellen. Fel sem fogok tűnni. Sőt, nekem sem fog feltűnni. Az ajtónálló kedves pincér megkérdezte, egyszemélyes asztalhoz kísérjen-e. Megettem a Balaton legszebb teraszán a sütimet, köröttem családok és szerelmespárok, izzadtan, sírás határán, hisztisen. Mármint én, a balatoni Bridzsit. Aztán hazajöttünk, mert közben a gyerek is úgy döntött, velem tart. A buszsofőr még kicsit összeveszett velem, az állomáson meg nem lehetett kapni italt, így szomjaztunk. De Kelenföldön, éjjel 11-kor elkezdtem röhögni az egészen, az italautomata előtt, ahonnan indultam reggel, egy pár jeggyel, meg jegyespárral. Mert Tihany csodahely és nem volt ez olyan szar nap, csak én nem voltam alkalmas rá. De hát különben nem lett volna filmem, ugye, aminek a vége… jövő ilyenkor megírom 😊
Nuszer Mirjam Johanna
