– Álljon el innen! Úgy, hogy a kollégák is elférjenek.
– Útban vagyok?
– Lépjen hátra a falig, és ne akadályozza a kutya mozgását.
– Nincs ott bent már semmi, csak ropi.
– Azt majd ő eldönti, hogy mi van bent. Mindig talál valamit.
– Hogy szimatol! Nagyon profi. Farkas?
– Törzskönyves. Nem szereti, ha munka közben zavarják. Eszébe ne jusson megsimogatni! A maga érdekében mondom.
– De muszáj mindenhova bemennie? Nem túl szép látvány az ott bent, őszintén szólva.
– Valóban ráférne egy felújítás, de erre már nincs idő. Takarítson ki, és holnap reggelig ne nyisson ki.
– Csak amikor megérkezik?
– Nem volt világos? Megismétlem, igen, csak amikor megérkezik. Addig ide senki nem jöhet be. Megértette végre? Ez a kötelező biztonsági protokoll. És még egy kérés: nyitáskor feltétlenül legyen itt Birsa Béla is.
– Ezt nem ígérhetem.
– Mert?
– Attól függ, milyen állapotban lesz éppen.
– A maga feladata gondoskodni róla.
Birsa Béla a kalandos életű, karizmatikus pedagógus, Prima Primissima-díjas tanárember tornádószerű életet él. Hol egy út menti árokban, saját bűzös hányadékában fuldokolva, négy ezrelékes alkoholszinttel várja a megváltást, mígnem barátja rá nem talál és talicskáján hazáig tolja, majd ágyba fekteti új esélyt adva ezzel régi cimborájának, ez ugye a sötét oldal, hol pedig a siker és ismertség szárnyán ikaroszi magasságokba emelkedve repked, csak hogy mint az ország legnépszerűbb iskolai pálinkafőző szakoktatója a tévés kamerák ölelő karéjában büszkén nyilatkozzon munkásságáról, azt megelőzően, hogy büszkén átveszi sokadik kitüntetését. Már csak egy trófea (szobor) hiányzik borospincéje szúrágta polcáról, igen, a Kossuth díj, de Birsa, ez a ravasz tekintetű, nikotinsárga bajuszú mester, oly sok falusi gyerek egyetlen példaképe, Béla népszerűbb Messi-nél és Győzikénél is, szóval a hazai pálinkatudomány Oppenheimere elnyerheti e rangos díjat, egyúttal ismét kulcsfigurája lehet a jövőnek. Rá vár a feladat, hogy az égetett szeszek iskolai főzése és oktatása mellett népszerűvé tegye a hazai kocsmakultúrát is, felkeltve egyúttal az igényt a kontroll nélküli italfogyasztás iránt, amely a jövő legigényesebb hazai időtöltése lehet újfent.
Béla tanár úr rendszeresen ital-totózik, vagyis minden találkozása az alkohollal kétesélyes: a pia kiüti és akkor napokig öntudatlanul fekszik valahol a falu külterületén, vagy túléli az ivászatot és másnap pityókásan ugyan, de képes a saját lábán bemenni az iskolába tanítani a főzést. Döntetlen nincs, vagy Béla vagy az ital győz.
Nagy tehát a tét, hiszen holnap kezdődik a kocsmaprogram nyitánya, és ki mással a főszerepben, mint Birsa Béla szakoktatóval. Urak jönnek a brain centerből megbeszélni a feladatokat, így Bélának a találkozót megelőző estén, fáj, nem fáj, be kell érnie Traubival és ropival. A falu népe egy emberként fohászkodik, Bélus kivételesen ne kívánjon törkölyt, mert akkor elúszik az egyetlen esélyük. Végleg bezár a kocsma, és akkor nekik végük.
Birsa érezte a felelősség gerinchajlító súlyát, ezért nikotinszagú, sárgás bajszát friss disznózsírral megtámogatva huszárosan magyarosra pederítette, úgy várta a nagy találkozást. Ami jól is sikerült.
Kettesben voltak, iszogattak, anekdotáztak, pénzről, politikáról nem esett szó, Gyuriról és Ádámkáról sem, csak töltötték a vadalmás és csőrszegi kevertet, és mire lement a nap, megérkezett a pénz a kocsmafelújításra és működtetésre, valamint csipogott a mobil, jött új SMS, Béla megkapja az áhított Kossuth díjat. Hát, igen. Ilyen egyszerűen, ennyire emberségesen.
