654. szám Beszámoló

EKH a Szabihídon

By

Először kapott meghívást az Első Kézből a Hajléktalanságról (EKH) c. program az immár harmadjára megrendezésre kerülő SZABIHÍD hétvégékre. Megtiszteltetésnek éreztük eme kitüntetést és nagy sürgés-forgás vette kezdetét, hiszen két hétvégén is lehetőséget kaptunk. Első alkalommal az ÉLŐ KÖNYVTÁR került bemutatásra. Ez azt jelenti, hogy ki lehet kölcsönözni egy hajléktalan, vagy hajléktalanságot megélt embert egy 30-40 perces beszélgetésre.

Elsőként a szervezők ültek le velünk beszélgetni, nagyon érdekelte őket egy hajléktalan ember története. Kicsit vegyes érzelmekkel jöttünk el, de bíztunk benne, hogy a következő alkalomra meghirdetett szituációs játékunkra, amit az iskolákban nagy sikerrel adunk elő, talán többen ellátogatnak.

Eleinte elmaradtak a játszani kívánó emberek – talán a hely, vagy az egyéb programok miatt nem figyeltek ránk. Sok volt a külföldi vendég, akik nemigen értették, miről is van szó. Végül is megtört a jég, egy nyugdíjas középiskolai tanár úr személyében, és a szervezők ismerősei révén. Ők ráálltak a játékra. Rendhagyó módon történt a játék, de mindannyian élveztük. Különösen a tanár úr, hatalmasakat nevettünk spontán jött poénjain. A játékosok igen megnehezítették a dolgunkat. Sőt, még komoly beszélgetésre is sor került, hirtelen Élő Könyvtárrá változtam és záporoztak a kérdések.

A délután fénypontja egy kétgyermekes anyuka volt, nagyobbik (6-7 év körüli) fia nagyon szeretett volna játszani. Rögtönöztünk egy szituációt, és a kisfiú megértette. Kérdésemre, hogy tudja-e, mi az, hogy hajléktalan, igen volt a válasz, és már mondta is. Melegség öntötte el szívem, hogy egy csöppnyi emberpalánta ilyen okos. Nagyon megköszöntük az anyukának, hogy előítélet nélkül neveli gyermekét. Egy erős kézfogással búcsúztunk el egymástól.

Sajnos a magyar társadalom nagy része még nem elég érett arra, hogy megértse: bárki kerülhet ilyen helyzetbe. A sors nem válogat. A médiában bevett szokás, hogy a hajléktalanokat egy kalap alá veszik. Alig van olyasféle fórum, amiben elmondanák, van közöttünk főiskolai tanár, egyetemi docens, lecsúszott ügyvéd. Mi csak remélni tudjuk, eljön az az idő, amikor már mi is embernek számítunk. Ha a több tízezer üresen álló szociális bérlakást odaadnák egy korrekt bérleti díjért, még az se baj, ha fel kell újítani – fel tudnánk zárkózni a nyugati társadalmakhoz. De jelen pillanatban ettől még nagyon messze állunk, és azt a kis lépést, nekünk ugrani kell, ráadásul világcsúccsal.

You may also like