„…s a bomolt nők vad visítása lantmuzsikát elnyom;
ki se hallgat már a dalosra…”
(Ovidiusz – Átváltozások)
I. Lám megéltem, hogy Münchausennek tartasz, ki saját hajánál fogva magát a mocsárból kirántotta! Műtétemnél orvos leszek és felcser, tragacsomban se kormány, se kerék! Izgat derekad alatt a fenék, arcod emlékével kelek és fekszek! Tudós vagy, tanár, általad nyerhet a jövő nemzedék, de kanális vizeként dől szádból a banális! Szeretlek, szívem sziklától szenved, vigyed, vagy törd: vele bármit tehetsz... ...de áruld el mégis – hogyan lehetsz szociológusként ilyen... – korlátolt?
