Jó lenne nagy, drámai szavakat üvölteni, átkozni a világot,
hogy ennek másképp kellene lennie.
Bizonyos szempontból tragikus, ahogy elvesztettem a valóságtól való ártatlanságomat.
Mint valami torz Don Quijote, aki küzdött nagy eszmékért:
család, barátság, szerelem, hit.
Ezer csalódás után felálltam, s mindig találtam valamit, amiért még érdemes küzdeni.
Most tartással lépkedek,
s valahogy rezignáltan gondolok Madáchra: „küzdj és bízva bízzál”.
A hit mérgező mocsár,
nagy eszmék mik a mélybe húznak –
s túl gyakran nagyon későn vettem észre, hogy megfojtanak.
Nem tudom, jobb volt-e naivnak lenni.
Aztán persze vége lett.
Nem tudom, hogy éltem túl a sebeket.
Irgalom nélküli, néma, hideg világ.
Buddha szerint a vágy az oka a szenvedésnek.
Azt hiszem, ő sem valami derűs ember lehetett.
Gondolkozom, jó lenne kifogást találni erre az egészre,
hogy kiégtem, vagy magányos, vagy bármi vagyok.
Csokonai is tudta, hogy a remény kegyetlen, manipulatív ribanc –
metszően kacag rajtad,
mikor összezuhansz.
Észreveszem már, ha körülöttem ólálkodik:
„Felejts el babám, keress más naiv bolondot!”
Talán azt kérdezed, hogy jó-e így.
Könnyebb, fájdalommentesebb.
És a szeretet, barátság etc.? Kérdezed.
Ugyan, csak legyintek.
Remélem, ha egyszer (bár biztos soká’ élek) meghalok,
nem létezik túlvilág.
Nem vagyok kíváncsi a világosság újabb hazugságaira,
a sötétséget meg már nagyon jól ismerem.
Likes
No Comments