699. szám Széppróza

Stefánia

By

Stefánia mára halovánnyá véznult, lassan elnyűvődött valaha volt kirobbanó ereje, csontjára száradt sárgás-barnás bőre a testét emésztő gyilkos kórtól.
„Világra taszított a nyomorult élet és nyomorultságomban oda akar lökni a mindent átölelő halálnak?” – ezzel a kínzó kérdéssel nézegette magát megvakult tükrében, majd folytatta: „Na, azt már nem! Csak azért sem! Nem adom át magam keservesen! Ohó! Várj csak, majd én megmutatom neked te kukacparancsnok, milyen is egy elhagyatottságában vívódó megátalkodott cigány asszony!”
Régóta egyedül él, gyermeke nem született, férje még harminc sem volt, amikor munkából hazafelé holtan rogyott össze a villamoson. Agyvérzést kapott, ki tudja miért. Talán attól, hogy a negyven fokos hőségben, a tűző napon egész nap forró szurkot igazított védőital nélkül, mert azt nem biztosítottak számukra. Stefánia azóta beszél magában. A gondolatait mindig kimondja hangosan, így oldja fel azt a kínzó érzést, ami akkor bekebelezte, s amiből azóta sem tud kiszabadulni, nem is akar. Szeret magában beszélni.
Összeszedte maréknyi erejét, a rádión keresett valami vidám, pörgős zenét, s nekilátott kitakarítani az utcára nyíló szoba-konyhás üzletlakását. „Ritmusra, ritmusra!” – mondogatta jó hangosan, hogy túlharsogja a rádiót.
Eleinte lassan ment, gyakran kiesett a tempóból. Minden mozdulatára vigyázott, óvatosan mozgott, mert az elmúlt napokban többször is elesett, s órákig ült a földön, mire valahogy fel tudott mászni az ágyára. Mániákusan szokott takarítani, imád alaposan lemosni mindent, eltüntetni még a láthatatlan porszemeket is, sikálni, súrolni az elkopott szőnyeget, a falakat, az elhasználódott bizományiban vett olcsó bútorokat, a recsegő, hézagos padlót és a küszöbön a megfeketedett rezet, az egyetlen bejárati ajtót és ablakot keretestül, tokostul. Most betegen, minél inkább elfáradt, annál nagyobb erőt érzett magában. A végére érve már a ritmust sem tévesztette el, énekelt is közben, vagy ha éppen nem énekelt, akkor jóízűeket nevetett, mert eszébe jutott, mit jósoltak számára az orvosok. „Feltámadok én a haló poraimból is, akár hiszitek, akár nem!” Amikor mindennel végzett, végignézett a szobán, a konyháján, és beleszippantott a levegőbe. Egészen frissnek érezte, s megállapította, hogy eltűnt a betegszag, eltűnt a szegényszag.
„Most már jól vagyok. Jutalomfalatot adok neked drága Stefániám, megérdemled ennyi megerőltető munka után.” – Picike hűtőszekrényében egy morzsa nem sok, annyi sem volt, de a kredencben sem. Nyúlt a pénztárcája után, mindössze egy 50 forintos érme árválkodott benne.
„Szóval így állunk, ezért mit is lehet kapni? Talán két zsömlét. Az jó, azzal jóllakom, a holnapnak meg elég lesz a maga baja.” Ledőlt az ágyára, pihent egy keveset, aztán a rozoga szekrényhez lépett, hogy felöltözzön, s végre elinduljon a boltba azért a két zsömléért. Már nagyon éhes volt.
Nézegette a ruháit, mind szakadozott volt, egyiknek az ujja, másiknak az alja volt rongyos, a harmadikból meg a melle lógott ki. „Hát így hogy menjek utcára?” Akkor egy fehér paplanhuzaton állapodott meg a szeme. „Ez jó lesz!” Nyomban elővette a körömvágó ollóját, belebújt a paplanhuzatba, a szeménél kivágta, hogy lásson.
Késő délután, a legnagyobb forgalom kellős közepén lépett ki a lakásból. „A népek biztos azt gondolják, hogy bolond vagyok ezzel a huzattal a fejemen. Megijesszem őket, hogy ne bolondnak, hanem szellemnek nézzenek? Stefánia! Nem gondolsz a gyerekekre! Felriadnak majd álmukból miattad, s ordítva követelik anyjuk melegét! Jól van, lengetem a karomat és huhogok hozzá. Most bolond vagyok vagy szellem? Ó te, mindjárt elvitetnek a rendőrökkel, egyre többen vannak körülöttem. Meredten csodálkoznak rám.” Stefánia felkacagott. „Inkább higgyék azt, hogy bolond vagyok, szellem vagyok, mint azt, hogy egy darab ruhám sincs, amiben zsömlét lehet venni a boltban. Paplanhuzat az van, anyámtól örököltem. Mit szólna hozzá, ha látná, mivé lettem. Szégyen a szegénység, nagy szégyen! Soha nem kértem, senkitől! Engedjenek kérem, a boltba megyek, veszek két zsömlét!” Ekkor karját nagyra tárva kiabálni kezdett: „Adjatok, adjatok az éhezőknek! Adjatok, adjatok az éhezőknek”! Akik körülötte voltak, mintha megbabonázta volna őket, egymással versengve mindenki első akart lenni az adakozásban, papírpénzt, aprópénzt dobáltak elé. Stefánia gyorsabban szedte a lábát, s egyre hangosabban kiabált. Azok meg rohantak utána, már ők is kiabáltak: – Vedd el! Tedd el a pénzt! Az én pénzemet! Az enyémet!
Nőttön-nőtt a tömeg, Stefánia hamarosan moccani sem bírt, alig kapott levegőt, az emberek egymás hegyén-hátán tülekedtek, hogy a közelébe érhessenek, végül már taposták egymást, annyira igyekeztek.
Agyontaposták egymást.
Stefánia testét utolsóként találták meg a hullaszállítók.

You may also like