Péter és Nikolett egyazon általános iskolába jártak. A fiú nyolcadikos volt, a lány hatodikos, viszont épp abban az évben gimnáziumi továbbtanulásra is lehetőség nyílt. Biológiai és szellemi érettsége miatt ekkorra osztálytársai és évfolyamtársai élcelődéseinek kereszttüzébe került akaratán kívül. Nikolettát úgy védte az apja, hogy szinte stopperórával várta hazaértét. Egyedül nevelte, miután édesanyja a leukémiával való hosszas küzdelem után feladta a harcot. Apja ezután kizárólag lányára koncentrált, előmenetelére, boldogulására. Csak azt nem vette figyelembe, hogy a boldogságnak, na jó, örömnek a jelei vajon kiütköznek-e az arcán? A lány minden szempontból meg akart felelni apja elvárásainak. Hazaérve az iskolából rögtön a konyhában tevékenykedett, a panellakás más helyiségeiben szintúgy. Rendet és tisztaságot teremtett. Ezek után látott hozzá a házi feladataihoz és a szokásává vált naplóírásához. Ez a tevékenység fontos volt neki, mivel egy-két osztálytársán kívül senkit sem engedett közel magához.
Péter, Nikolettel ellentétben korántsem volt jó tanuló. Magaviseletére kitűnő osztályzatot kapott egészen nyolcadikig, szorgalma hármas volt, sajnálatos módon jegyei nem ezt mutatták. Neki csak az apja haragjától kellett tartania, volt is miért… Két éve látta meg a lányt, és azóta le sem tudta venni róla a szemét. Elbűvölte. Ha előbb ért haza az iskolából, az ablakban lógott (pont arra vezetett az út a villamoshoz), még ha csak két percig láthatta, egy egészen más világ tárult fel előtte. A suliban lelopta a kirajzszögezett vízfestményét a lépcsőfordulóból, állta a megjegyzéseket (hősszerelmes, született balek, vesztes, bla-bla), mindegy, hisz odáig volt érte. Első, igazi nagy szerelem, plátói, de gyönyörű szép. Apropó, Gyönyörű szép, ezidőben a fiú ezt az Edda-számot hallgatta, míg tönkre nem ment a szalag. Volt, amikor neki kellett a házuk melletti kultúrház előtti járdáról csákánnyal felverni a jeget. És pont egy ilyen alkalomkor a túloldalon feltűnt Nikolett a barátaival. Átnézett és látta, amint a lány sietősre fogja társai viccelődései, vagy inkább sértései hatására. Pétert aligha lepte meg, de szó, mi szó, fájt neki.
Aztán egy napon, a ballagás előtti héten a szünetben döntötte el, oda fog menni a lányhoz. Rendben, ostoba viselkedés, ahogy bámul valaki a másikra, szinte megbabonázottan. Nem számított. Nikolett magától ment fel az osztálytermébe a tekintet és a közeledés elől, sietősen.
A fiú elkeseredetten elindult a tornaterem ablaktalan, hátsó betonfalához, elszívott egy cigit, pedig a csengő már javában figyelmeztetett mindenkit.
Az ominózus ballagás előtti napon Péter minden erejét összekaparva, az iskolából kimenet követni kezdte a lányt. Nikolett a kulccsal a kezében a panelház bejárati ajtajához közelített, amikor Péter megszólította.
– Ne haragudj, Isten ments, hogy megijesszelek, csak szeretném megkérdezni, meghívhatlak-e egy cappuccinóra vagy bármire, amit szeretsz, és beszélgethetnék. Hidd el, semmi rosszat nem akarok.
A lány keze remegett, ahogy zárba helyezte kulcsot, majd vadul a fiúhoz fordult.
– Mit képzelsz? Egyáltalán nem vagy nekem szimpatikus, tűnj el, vagy hívom apámat! Menj innen!
Péter „leokézta”, bocsánatot kért a tolakodásért, és már-már üresmarkú koldusként eloldalgott. Fiatalok voltak, tizenévesek. Vajon hol van most Nikolett? Családanya, karrierista, esetleg csetlik-botlik a világban? És hol lehet jelenleg Péter? Nyers vagy közönyös férfivá lett, akit hidegen hagy az udvariaskodás, mielőtt ágyba visz valakit? És a szokásos „mi lett volna, ha” kérdések ismételgetése?
Sosem tudjuk meg. Nagyim emlékeimre hagyatkozom. Ő, amikor nagyapám elhívta a Gerbeaud-ba, nem mondott se igent, se nemet, csak egy szót, kifürkészhetetlen mosollyal ajka szegletén: „Meglátjuk!” És mindvégig együtt maradtak.
2021. január, harmadik díj
