693. szám Széppróza

A Negyedik

By

„álmomban két macska voltam és kergetőztünk egymással” – így vagyunk mi hárman

Lassan telt be a lélekpohara. Térben és időben is lassan. Cseppről cseppre. Néha kortyok.

Ilyen például az a pillanat, amikor még a módszerváltás utáni első októberi iskolai ünnepségek valamelyikén olvassa az utolsó Nagy Imre rádióbeszédet a kijelölt jókismókus. Öt mondatot tényleg nem lehetett volna megtanulni kívülről?

Vagy amikor a tízes években a zsebes fordulásból rúgja mellbe az akcióját észrevevő hetvenesztendős öregurat, mikor az csak annyit mond neki, hogy „fiam, nem kéne”. Tényleg inkább az öreg repüljön le az aluljáróba a lépcső tetejéről koponyaalapi törést szenvedve, mintsem annyit mondani, hogy „bocs fater”?

Bár lehet, hogy két lélekpohár van. Az egyik telik, a másik ürül. Meg persze az is lehet, hogy csak a magamfajta disszociatívoknál van ez így. Vagy az is lehetséges, hogy a disszociatív személyiségzavar kialakulásának alapvető feltétele az az – többek között –, hogy elérjen egy bizonyos pontot az alapszemélyiség mégösszeegyeztethetőazénképpel skáláján a mutató, és akkor vagy véget vet tengerén kínjának kiszállva ebből a téridőből, vagy úgy őrzi meg önazonossági-képét, hogy leválasztja magáról az össze nem egyeztethetőt, az aktuális énképpel semmiféle megalkuvással, önkiegyezéssel összhangba nem hozható tulajdonságokat. S ezek állnak össze egy új énképpé. Ősrobban a személyiség. Kezdetben vala az ige. „Elég”! Elég volt belőle, és ezért elég belőle. S van Élet a halál után.

Elonzon Mózli egy tök szimpatikus arca volt a koraszázadeleji közösségi térnek. Segített a lépcsőn felcipekedni másoknak, akár nagymamának a kere­kes­­cvekkert, akár a kismamának a porontyát. Minimál alatti nyelvtudásával tiszta szívből segítette a turistákat, vagy csak elbeszélgetett közösségtársaival gyakorlatilag bármiről. Ha úgy fordult a beszélgetés menete, hogy nem értett egyet azzal, amit a másik mond, akkor választékosan és a beszélgetés éppen aktuális nyelvezetébe illően világított rá egy esetleges más nézőpontra, amelyről a beszélgetőtárs talán nem is tudott. „De lehet, hogy nem is azért szúrta torkon magát egy rézgyűrű miatt, mert egyenlítői eszkimó volt, hanem, mert, például, esetleg az a gyűrű az ő társadalmukban egy generációkon keresztül öröklődő tárgy, amelyért mondjuk megadnak kétszáz tevét is akár, pedig itt a MÉH alig ad érte zsömlényi fityinget, sőt körberöhögnek, ha le akarod adni”. Szóval, Elonzon Mózli tényleg jó fej volt. Mottója: „a család s a barátok szeressenek, a kollégák tiszteljenek, a többieknek meg adjonisten-fogadjisten.”

A másikuk Allen T. Mondo, az örök ellentmondó. Persze, nem öncélúan. Dehogyis! Nem a lázadás az oka, nem a tekintélytiszteletlenség vezérli, nem a hagyományőrizetlenség a célja. Csupán csak és kizárólag a különvéleményűség, amennyiben az a vélemény megalapozott a saját aktuális tudása szerint legalább olyan fokon és mértékben, hogy akár igaz is lehet. Ilyenkor van benne valami „jajjcsakelnevesszensemmifontos”-attitűd, és ezért ad hangot a véleményének. Vagy nem ad hangot, mert az éppen aktuális énkép olyan életszituációban van, ahol nem beszélhet, mert tiszteletlenség lenne, vagy súlyos hónapokkal terhelik meg érte, vagy csak mert a Gizinéni úgyis 1.0-ás Elvonatkoztatási Protokollal van megáldva, s a gondolatmenet megértő folytatásához legalább 1.3-as kellene, szóval felesleges.

Az egyetlen fixa-ideálja az az, hogy úgy lehet az atomizált társadalmi csoportokat egyesíteni, hogy meg kell találni azt a pontot, amelyet minden csoport minden tagja szívből utál, de még a jóízlés és erkölcs határain belül van. Igen, mert azt tapasztalta, hogy, ha úgynevezett „cukiskodási kampányt” folytat, azzal, lettlégyen oly’ nagy is a jócselekedet, amely minden józan erkölcsi számítás szerint mindenkinél elfogadást kellene, hogy kiváltson, mint például egy égő bölcsődéből történő csemetementés, ez nem lesz így. Így nem lehet mindenkit egy zászló alá tömöríteni, mert képesek lesznek olyan dolgokba is belekötni akár, mint, hogy miért volt borostás. Vagy miért simaképű? Szóval, Ő volt az, aki szerint a jót, a nagy közös egyetértést, az együtt létezést csak valami anti-tettel lehet végrehajtani. Ami mindenkinél kivágja a biztosítékot. És egyesít. Persze, ehhez jó létére rosszá kell látszania és úgy mutatni be a cselekedetet, nehogy összetéveszthető legyen véletlenül is akár a jóval. Yodának Darth-á kell lennie és úgy cselekedni, hogy az Erő a kívánt jó irányába egyesüljön. Egy hátránya mindenféleképpen volt ennek, s ezzel tisztában is volt, mégpedig az, hogy őt, a nagy, Egy-Zászló-Alatt-Egyesülés után bizton megkövezik. De ennyit igazán megér a Nagy Közös Jó eljövetele. Biztos lesz majd valami szakadár szekta, amely titkon továbbadja a tudást az ő eltitkolt jóságáról generációkon keresztül. Természetesen az idők végezetéig.

És végül ott volt a Meghatározhatatlan. Az összeegyeztethetetlenségek összeegyeztetettsége, amely teljesen olyan volt, mint a mesebeli okos lány. Gyalog is ment, meg nem is. Vitt is ajándékot, meg nem is. Pőre is volt, meg nem is. Valahol az ördög ügyvédje, mind a két értelemben. A jónak drukkolva néha engedi a rosszat, a rosszat meg túltolja, hátha jön végre valaki, aki sikeresen lezárja ezt a téridejét, mert neki már többször sem sikerült, újrapróbálkozni meg megfáradt.

Hát, így vagyunk mi hárman.

Hogy mi?
Hogy, Én ki vagyok?
Én-ki-vagyok.
Nagyon.

Pusszantalak,

A negyedik

You may also like