Vazs megyei gyerek vagyok
Rettenetesen büszke vagyok arra, hogy Vas megyében nőttem fel. Nem jelent ez semmit nyilván, az emberek ott is ilyenek is, meg olyanok is, csakúgy, mint bárhol, nincs ebben minőségi garancia, mint a svájci órában vagy a makói hagymában, hogy a kalocsai paprikáról már ne is beszéljek. Nem vagyok tehát valami különleges hely különleges szülötte – amúgy is Zalában születtem, csak hogy tovább kavarodjak, de ott tényleg csak megszületnem volt nehéz – de minden fontos emlékem Szombathelyhez köt a gyerekkorból.Sokat voltam az Őrségben is, Nagyapám ott volt körorvos, nem idegen az sem és imádom is rendesen, az is otthon tehát, de a kályha, a kályha az Szombathely.
Furcsa, hogy most már elmondhatom, hogy többet éltem itt Budapesten, mint Szombathelyen, mégis, azok az igazi formáló behatások visszacsókolnak, amik ott értek, otthon vagyok bennük, lubickolok a meghitt, ismert nyugalomban. Vannak az ügyfeleim között is vasiak, azonnal felkapom a fejem az ismert dialektusra, hogy aztán véget nem érő diskurzus kezdődjön arról, melyik utca, melyik iskola és hogy akkor biztos tudok dödöllét készíteni.
Amikor a kisbabám még kisbaba volt valóban, az egyik hazalátogatásunk alkalmával bementünk anyukám munkahelyére, hiszen ő ott lakik Szombathelyen változatlanul.
Akkor volt a gyereknek az a korszaka, hogy azt hajtogatta folyamatosan: bábábá!
Anya egyik munkatársa meg megkérdezte: – Hova bá? Mamáho’? Ez tehát az alap védjegy, az á és az e betűk összemosódott, alig különböző kiejtése, amit én annyira, de annyira szeretek.
Van az a vasi vicc, hogy mondj egy mondatot, amiben értelmesen szerepelnek a mennyi, ennyi, annyi szavak. Szabad a gazda? Mennyi kő az állatoknak ennyi annyi.
Most, hogy minden nap olyan bizonytalan, az ember valahogy ösztönösen regresszál, keresi-kutatja a megszokottat, biztosat, ami jobb esetben a gyerekkor. Nem tudatos ez, magam is elcsodálkoztam, mi a francért önt el a béke és a nyugalom a metrón egy régi de tüchtigen kipucolt cipőbe bújtatott bácsi lába láttán. Aztán rájöttem, hogy persze, a gyerekkoromban láttam ilyet, minden Vasi Volános sofőrnek ilyen volt, közben szólt a rádió, elébb Kossuth aztán Danubius, narancssárga-zöld csíkos függöny csapdosott az arcomba a buszon, mentem Alsószölnökre, de néha távolabb, Keszthelyre a rokonokhoz, vagy bárhova, a nőknél kosarak, mindnek a haja berakva rendesen, a merészebbekében melír, a fiatalok beszélgetnek és otthon vagyok, otthon és tudom, hogy nincs semmi baj.
Óbudán élek Budapesten belül, úgy tűnik, nem megy nekem római kori romok nélkül, Szombathely is Savaria volt anno, telis-tele van római emlékekkel szintén. Lassan az én emlékeim is ugyanolyan öregek – jó nem, de majdnem – de biztonságot adnak, viszonyítási pontok, mint az Isis szentély a sarkon, ami előtt elsétálnak a bácsik a nyugalmat árasztó cipőikben.
Vigyázzanak magukra, szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül, 2020. szeptember 24.
