Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Valójában nem volt annyira szegény, mert volt egy kis földje, amin megtermelt annyit, amennyire a családjának szüksége volt, tartott két ökröt, amivel szántani és szekerezni tudott, valamint háziszárnyasai és malacai is voltak, tehát húst, tojást sem nélkülöztek. Azon kívül szép és szorgos felesége is volt, meg hat gyermeke, akik közül a legidősebb leány már sokat tudott segíteni az édesanyjának. Erről a legidősebb lányról szól a mese.
A szegény ember minden hajnalban kiment a földjére, hogy elvégezze az aktuális munkákat. Így tett azon a napon is, amikor az út szélén meglátott egy töpörödött anyókát. A néni keserves arccal ült a földön, és reménykedve nyújtotta a kezét az ember felé.
– Segíts rajtam kérlek, nagyon elfáradtam a sok gyaloglásban, ezért leültem. Most mennék tovább, de nincs erőm fölállni.
– Segítek én, hogyne segítenék, de hogyan értél ide ilyen korán? Biztosan messziről jössz, hiszen a mi falunkból és a szomszéd falvakból mindenkit ismerek, téged viszont még soha nem láttalak.
– Ne is kérdezd, édes fiam, napok óta vándorlok, már tegnap óta nem ettem és nem ittam semmit.
Akkor a szegény ember megitatta a kulacsából az anyót, a reggelire csomagolt szalonnáját, kenyerét megfelezte és a nagyobbik felét odaadta a néninek. Miután az anyó jóllakott, azt mondta:
– Igen jó ember vagy te. Tudd meg, hogy én tündér vagyok és az a feladatom, hogy a világot járva olyan embereket találjak, akik megérdemlik, hogy jó életük legyen. Ezért most teljesítem három kívánságodat. Mondd meg nekem, mi az a három dolog, ami hiányzik az életedből?
– Nekem bizony nem hiányzik semmim! Van szép feleségem, van hat szép gyermekem, van miből megélnem. A házunk is rendben van, ha valami kár esik benne, meg tudom javítani. Bár annak tudnék örülni, ha a gyerekeim kevesebbet civódnának egymással. Ezt meg tudod oldani?
– Legyen úgy! – mondta az anyó. – De még mindig kívánhatsz kettőt.
Sokáig töprengett a szegény ember, majd kibökte: Az is jó lenne, ha a feleségem kevesebbet pörölne velem, meg a gyerekekkel.
– Úgy lesz! Már csak egy kívánságod maradt. Jól gondold meg!
Már eljött a früstök ideje, a szegény ember pedig még semmit nem dolgozott a földjén, ezért gyorsan szeretett volna kigondolni valamit, de nem jutott eszébe semmi. Vakarta a fejét, de nem jött egyetlen értelmes gondolata sem. Ha nem végzi el a munkáját, az pénzveszteséget okozhat. Kérjen pénzt? De hogyan számol el azzal a pénzzel a feleségének? Mit mondjon a falu bírájának? Mit feleljen a papnak, ha kérdezi? Ki fogja neki elhinni, hogy tündérrel találkozott? Akkor eszébe jutott a nagylánya, aki lassan már eladó sorba kerül. A leány könnyekre fakad, ha egy madárfióka kiesik a fészekből, ha egy kiscica elpusztul. Napokig zokog, ha egy idős ember meghal a faluban. Két hétig sírt egyfolytában, amikor a kisebbik öccse eltörte a lábát, mert leesett a cseresznyefáról. Mindig azt mondta neki, milyen jó lenne, ha a könnyei gyémántokká változnának, az ő családjuk lehetne a leggazdagabb a világon. Ezért azt mondta az anyókának, aki tündér volt: Szeretném, ha a nagylányom valódi gyémántokat könnyezne.
– Úgy lesz – mondta az anyóka. – Csak meg ne bánd!
Azzal otthagyta a szegény embert az útfélen. Az ember pedig kiment a földjére, elvégezte az aznapi munkát, s bizony öreg este lett, mire hazaért. Nagy csendesség fogadta a házban, a gyerekek nem zsivajogtak, hanem halkan beszélgettek és játszottak egymással. Az asszony is mosolyogva fogadta, nem pörölt, hanem csendes szóval kérte, verje le csizmájáról a sarat, ne a házban peregjen szerte szét. Örült a szegény ember, hogy teljesültek a kívánságai, ezért azt mondta az asszonynak: Szólj a Pista gyereknek, hogy hozza ki a tornácra a háromlábú széket, meg a papucsomat. Mától mindig itt veszem le a csizmámat, ezért Pistike dolga lesz, hogy minden este idekészítse a széket, meg a papucsot.
Arra is kíváncsi lett volna, milyen könnyeket sír a nagylánya, de bizony hetekig nem talált sírnivalót a leányka. Sajnos eljött az a nap, amikor a ház macskája nem talált egyetlen egeret sem, amit megfoghatott volna, éhségében elkapott egy galambfiat. A kisgalamb balsorsán könnyekre fakadt a leány, de láss csudát! Amint kicsordultak a könnyek a szeme sarkából, azonnal kemény gyémánttá változva gurultak szét az udvaron. Kisebb testvérei lelkesen összeszedték a gyémántokat és vitték az anyjuknak. Az asszony nem tudott hová lenni a csodálkozástól. Mikor az ura hazatért este, s levetette a csizmáját a tornácon, azonnal megmutatta neki a fél szakajtónyi gömbölyded követ. A szegény ember örült, hogy a harmadik kívánsága is teljesült. Attól kezdve, ha anyagi gondjuk támadt, csak bevittek egy követ a városba, eladták az ékszerésznek és mindjárt jobban éltek. De a falu bírájának, a földesúrnak és a papnak is adtak belőle.
Attól kezdve a falujukban nem volt több éhező, mert ha valaki nélkülözött, bátorsággal fordulhatott ehhez a családhoz, mindig segítettek a bajon. Ritkán hullott a leány könnye, de az elég volt ahhoz, hogy mindenki, akit csak ismertek, boldogulni tudjon a maga helyzetében.
Viszont híre ment a világban, hogy van egy leány, aki tiszta gyémántokat könnyezik. A hír eljutott a királyi palotába is. Azt mondta a királyné az ő hites urának: Van nekünk derék fiunk, aki a trónörökös, szerezzük meg neki feleségnek azt a gyémántokat könnyező lányt. Soha többé nem lesz üres a kincstár.
A király úgy döntött, megnézi magának azt a gyémántokat könnyező leányt, tehát feleségével, fiával és az udvari emberekkel, meg számos szolgájával nekiindult, s fölkereste azt a kis falut, ahol a leány élt.
A királyfi is megnézte a leányt, alaposan. Látta, hogy szép is, jó is, jó felesége lesz, bizonnyal megszeretik egymást. Hiszen a királyfi is jóképű legény volt, a szíve is jó volt. A leány is azonnal beleszeretett. Hamar megtartották az esküvőt, s vitték a leányt a királyi palotába. A leány vitte magával a kedvenc kiskutyáját is, nehogy magányosnak érezze magát az idegen helyen, amíg meg nem szokik.
Dúlt, fúlt a királyné, mert amióta átlépte a palota küszöbét, egyetlen könnyet sem ejtett a menye. Csak átölelte ifjú férjét, vagy becézgette a kiskutyáját, s kacagott egész nap. Gonoszat talált ki ezért a királyné. Megmérgezte a menye kiskutyáját. Sírt az ifjú asszony, mikor meglátta a halott ebet. A szolgák nem győzték lapátra seperni a szerte guruló gyémántokat. Sírt a királyfi felesége három nap és három éjjel, akkor a királyfi hozott neki egy szép madarat kalitkában. Erre elapadtak az ifjú asszony könnyei, s a madarat becézgetve, a férjét ölelgetve kacagott álló nap.
Dúlt, fúlt a királyné, hogy megint nem sír a menye. Fogta a madarat, és kitekerte a nyakát. De közben folyvást pörölt a fiával, hogy micsoda asszonya van, nem való az, hogy gyémántokat könnyezzen egy asszony. Pedig az asszonyka megint sírt álló nap és álló éjjel. A szolgák nem győzték lapátra seperni a rengeteg gyémántot. Hanem akkor egy tudós asszonyhoz fordult a királyfi felesége, mert változást vett észre a szervezetében. A tudós asszony elárulta neki, hogy nincs semmi baja, csak várandós, immár két hónapja. Még hét hónapot kell várakoznia és megszületik a gyermeke. Elapadtak az ifjú asszony könnyei, s várt türelemmel.
Dúlt, fúlt a királyné, hogy nem sír a menye. Mérgében addig szapulta a fiatal asszonyt a fia előtt, míg az megmérgesedett és azt mondta: Nem kell nekem gyémántokat könnyező asszony! Világgá megyek és keresek magamnak olyan feleséget, aki rendes könnyeket sír. Azzal fogta a tarisznyáját és elment.
Most aztán igazán sírt az ifjú asszony. A szolgák nem győzték lapátra seperni a rengeteg gyémántot. Nem volt már elég hely a kincstárban, de a palota többi részében sem a tömérdek gyémántnak. Ezért a király elrendelte, hogy a börtönből engedjék szabadon a rabokat, mert kell a hely a gyémántoknak. Az ifjú asszony pedig sírt, megállás nélkül, csak ontotta a gyémánt könnyeket, hónapokon keresztül.
Ahogy telt múlt az idő, egyszer eljött a fiatal asszony órája is. Megszülte gyermekét és rögtön elapadtak a könnyei.
Dúlt, fúlt a királyné, hogy nem sír a menye. Csak ölbe kapja kicsi gyermekét és naphosszat kacag.
Parancsot adott a szolgáinak, hogy fogják meg a gyermeket, az ő unokáját és vessék az ebek elé, hogy tépjék szét. Hanem a szolgák ezt nem merték megtenni, mentek a király elé és esedeztek, hogy kegyelmezzen meg nekik, mert ezt a parancsot nem hajtják végre. Megharagudott a király a feleségére, szolgáival lefogatta és bezáratta a börtönbe a gyémántjai közé.
A menyének pedig azt mondta: Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de nem tűrhetlek meg tovább a palotámban. Fogd meg a gyermeked és menj vele vissza apádhoz.
Akkor már nem sírt az ifjú asszony, ő maga is úgy gondolta, nem jó neki az apósa palotájában, ha nincs mellette a férje. Talán egyszer jóra fordulnak a dolgok, ha visszamegy az apai házba.
Mikor a faluja közelébe ért, meglátott egy ősz-öreg anyókát, amint az útszélen üldögél.
– Segíts nekem kisleányom! Napok óta vándorlok, tegnap óta nem ettem, nem ittam.
A leány elővette az elemózsiás kosarat, amit apósa szolgái készítettek neki az útra. Finom borral, sültekkel, kenyérrel és kaláccsal kínálta a nénit. Mikor a néne éhét elverte, szomját eloltotta, azt mondta: Jó lelked van, leányom. Tudd meg, hogy én valójában tündér vagyok és az a dolgom, hogy megkeressem a világban a jó embereket és teljesítsem három kívánságukat, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt csak azért, mert jók. Te is kívánhatsz tőlem hármat.
Megörült az ifjú asszony és azt mondta: Nem szeretnék gyémántokat könnyezni többé. Azt szeretném, ha ugyanolyan könnyeket sírnék, mint bárki más.
– Úgy lesz – mondta a tündéranyó. – Még kettőt kívánhatsz.
– Szeretném, ha szerelmetes férjem-uram visszatérne hozzám.
– Úgy lesz! Még egy kívánságod maradt.
Gondolkodott erősen az ifjú asszony, de más gondja nem lévén, azt mondta:
– Szeretném, ha minden jó ember egészségben élhetné le azt az életet, amit a sors neki rendelt.
Vakarta a fejét az anyó.
– Ilyet még soha senki nem kért tőlem, nem is biztos, hogy hatalmamban áll megtenni, de annyit ígérhetek, hogy akiket szeretsz, azoknak az egészségükkel soha nem lesz gondjuk.
Ez is valami, gondolta a fiatalasszony. Azzal elbúcsúzott az öreganyótól és ment az apja házába.
Ott nagy örömmel fogadták, s ő maga is igen örült a családjának. Mikor pedig a király fia is elébe állt, akkor örült csak igazán. Mert a királyfi nem bujdosott messzire, nagy bánatára az apósánál keresett vigasztalást. Mikor az öröm könnyei kicsordultak a fiatalasszony szeméből, mindenki nagyon boldog volt, hogy újra csak olyan könnyeket ont, mint bárki más.
Csak a gonosz királyné számára nem hozott örömet a változás. Azok a gyémántok, melyeket a börtönben raktároztak el, amik mellé a gonosz asszonyt is bezárták, bizony visszaváltoztak könnycseppekké. Álló hétig folyt a sok könny a börtön ablakaiból és az ajtórésekből. Mire elfogytak, talán a királyné is veszített valamicskét a gonoszságából. Ha mégsem, legyen ez az ő baja.
2020. február, mese/kamasznovella
kategória, első díj
