Pipaccsal – a közös általános iskolából rámtapadt emlékkel – majd harminc év elteltével látjuk újra egymást. A Városmajorban találkozunk, miután Pestre jött, hetekig lakott itt, jól ismer minden zugot, így hamar csöndes sarokba vezet, ahol nyugodtan beszélgethetünk. Pipacs nem udvariatlan ember meghívott félkész faházába is, de az én koromban már nem vállalok hegymászást.
Egy magas, 90 kilós, átlagos arcú (bocs!), kissé lógó orrú, de ránézésre is nagy erejű, ötvenes embert látok, tucatnyi ősz hajszállal.
– Mi történt veled, miért kerestél meg minket?
– Rosszul alakultak a dolgok. Rendes életből, mondhatom, jólétből a semmiben találtam magam egy röpke év alatt. Azt gondolom, történetem segíthet sokak szemét felnyitni. A legtöbben nem is gondolják, milyen egyszerű is néhány rossz döntés miatt az utcára kerülni. Ezért gondoltam rá, hogy elmondom, hogy is jutottam ide. Az arcomat nem vállalom, még nem szakadt el minden szál, és amúgy se az arcom, vagy a személyem a fontos, hanem a jelenség.
– Mesélj. Talán kezdhetnéd az elején, mondjuk a családi háttérnél.
– 51 vagyok, többszörösen elvált, egy nővérem van. Apu még a hatvanas évek végén eltűnt, mesélik, a bőrkabátosok vitték el egy nap, aztán nem látta senki. Akkor voltam tíz éves, anyu szinte beleőrült, állandó szomorúság volt a családon, alig vártam, hogy leléphessek. Ne érts félre, nem anyut hibáztatom, mindvégig maradt vele kapcsolatom, idén is voltam már nála. A tesóm családja viseli gondját, még Csongrádban laknak, megvették a szomszéd kertet is, sokkal jobb körülmények közt élnek, mint annak idején. Csak nem bírtam azt a közeget, el kellett menekülnöm. Általános után szakközépbe mentem, kollégista akartam lenni, minél messzebb otthontól, így az olajiparit választottam, csak egy volt belőle az országban, Nagykanizsán. Aztán másodévben titokban, anyu hamisított hozzájárulásával átiratkoztam a szakmunkásképzőbe, villanyszerelőnek. 300 kilométerre otthontól jól elvoltam, haverok, buli, buli hátán. Jól ment a tanulás is, a szakma után gyorsan megszereztem az érettségit is, jó állást kaptam az Izzóban. Akkoriban már alig jártam haza, a kollégiumi évek elején még hetente, aztán havonta, aztán meg csak a sátoros ünnepekre mentem. Ezekre megyek ma is. Már ők is inkább kezelnek valami távoli rokonnak, mint családtagnak.
Szóval az Izzóból vonultam be 79-ben, Veszprémbe vittek, egész jól elvoltam, ott is tanultam kicsit, aztán tiszthelyettesként még ráhúztam nyolc évet a kötelezőre.
– Ez ma már betegesnek tűnhet, mi vonzott a katonaságban?
– Szép idők voltak azok. Jó főnököm volt, gyakorlatilag a fiaként kezelt, egész nap kocsikáztam, mindenféle kétes üzleteket vezényeltem le az oroszokkal, eleinte a főnök gazdagodására, aztán egyre inkább a sajátomra. Nagy volt a szbadság, a magam ura voltam, dőlt lé. Albérletben laktam a várban egyedül, három szobában, mindenkivel jóban voltam, mindenki tudta hol tartom a kulcsot, úgyhogy sokszor már a buli közepére értem csak haza. Nem vettem semmit, nem utaztam külföldre, csak a bulizás vitte a pénzt, a pia meg persze mindenekelőtt és főként a nők vitték a pénzt. De esküszöm, megérte.
– Mi volt a kifutása, mi történt?
– 89 elején már látszott, hogy vége az arany életnek, sőt a főnök lelépett, s nekem is megsúgták, jobban járok, ha eloldalgok. Leszereltem, kiváltottam az ipart, visszamentem villanyszerelőnek. Új albérlet, új élet. Szerényebb viszonyok, de még volt annyi pénzem, hogy el tudjak indulni, kocsit venni, szerszámokat, és persze volt annyi ismerős, hogy legyen mindig meló. Komolyabbra vettem a figurát, gyorsan feltűnt, hogy így nehezebb megélni. De jól ment az üzlet, 93-ban már négy segédet tartottam.
Aztán beleszerettem egy bombázóba, leálltam a piával, hat hónap múlva összeköltöztünk, másfél év múlva össze is házasodtunk, aztán újabb másfél év múlva csendben elváltunk. Mindkettőnknek ez volt az első normális kapcsolata, és volt köztünk tíz év is. Szép volt, elmúlt.
– Ez még mind Veszprémben?
– Igen, igen, ott laktam egyedül is, aztán Andival is, és ott volt a cégem is, de melózni főleg a környékbeli falvakba jártunk sokat.
– Onnan hallottam aztán hírt rólad úgy öt éve, akkor is nős voltál és már volt két gyerek is.
– Na igen, a válás után pár hónappal elvállaltuk egy családi ház befejezését az egyik haverral. A nyílászáróktól a víz-, villany-, burkolómunkákig mindent mi csináltunk, beköltözhető állapotot rendeltek. Gyakorlatilag ott laktunk vagy két hónapig az üres házban. A tulaj idősebbik lánya hozta a kaját, innivalót, de még a vizet is a mosakodáshoz. Aztán egyszer segített megmosakodni. Meg én is neki.
A faterral jól kijöttünk, becsülte a munkámat, úgyhogy titkolóznunk se nagyon kellett. Mire befejeztük a házat már a sajátomnak éreztem, négyen költözünk be, anyós, após, Ildi meg én. Egy év múlva már öten voltunk, a keresztelő napján össze is házasodtunk. Itt éltünk egészen 2005-ig, akkor született a második gyerek. Így már kicsi volt a ház. Addigra volt majd három milla megtakarításom, meg egy telkem is újmajorban az apósék mögötti utcában. Nekiláttunk építkezni, szép nagy házat terveztettem, jól ment a cég, a megtakarításomat két és fél év alatt raktam össze, gondoltam lazán kifizetek havi százezret valami kölcsönre.
– És mivel a svájci frank alapú hitelek oly kedvezőek…
– Így-így, mivel anyagilag rendezett voltam, felvehettem 14 milliót. Ki gondol bármi rosszra, ha jó passzban van. Gondoltam ennyiből gyönyörű otthont varázsolunk, s ahogy termelem a pénzt pár év alatt, idő előtt visszafizetem a kölcsönt is. És így is volt a két gyerek meg az építkezés mellett is ment a szekér, igaz én már csak szerveztem a melót a srácoknak, az én kezem kellett a sajátnál. Be is fejeztük egy év alatt, de az első évben így is visszafizettem majdnem hárommilliót a kölcsönből. Aztán valami elromlott.
– Hogy érted?
– Magam se igen tudom megmagyarázni. Az a baj, hogy az orvosok se. Tavaly februárban meg voltam fázva, de időre be kellett fejeznünk egy melót, úgyhogy mentem én is segíteni a srácoknak. Egyszer csak lezúgtam a nyolcágú létra tetejéről, jó hogy a nyakam nem tört ki. Volt egy középerős agyvérzésem, a bal kezemet még mindig nem tudom rendesen mozgatni, de a másik is alig jobb…
– Legalább a humorod megmaradt.
– Na ja, meg egy kocsim is maradt (bök a közeli tuja alatt álló megpakol bevásárlókocsira)
– Mitől jött a baj, a piától?
– Ugyanmár, az első házasságom óta nem ittam, akkor már 15 éve. A dokik csak makogtak, stresszmentes életmód, folyamatos gyógyszerelés és persze több káposzta,… Fogalmuk sincs, mitől volt és mikor lesz legközelebb. Elképzelni sem tudtam volna, sőt ha mondják, nem hiszem el, hogy ennyire gyorsan szétzuhanhat egy élet minden eredménye. Egy év alatt elvesztettem a céget, az autókat, a családot és az otthont is. Egy erdőben bujkálok. Tulajdonképpen nem is követtem el főbenjáró bűnt, a hitelfelvétel, az agyvérzés és az a pár hónapos piálás elég volt mindehhez. Nem fizettek ki több helyről se, mivel feketén melóztunk, nem is igen reklamálhattam. Közben az egekbe szökött a törlesztőrészlet, tavaly májustól nem tudjuk fizetni. A bank négy hónapot várt, aztán elindította az eljárást, meghirdették a házunkat.
– Kiraktak a két gyerekkel?
– Csak engem egyedül. A lerobbanásom után, a pénzügyi gondok jelentkezésével párhuzamosan nőtt otthon a feszültség. Nem láttuk a jövőt, féltünk, veszekedtünk. Én még piálni is elkezdtem nagy önsajnálatomban. Karácsony előtt az Ildi elvitte a gyerekeket, visszament az anyjához. Talán jobb is így. Én maradtam a házban, de annak akkor már új tulajdonosa volt. Március végén jött egy marék rendőrrel, megkértek, hogy húzzak el.
Azóta Pesten vagyok, a Városmajorban laktam egy padon az első hetekben, aztán a város környéki réteken, de az esők elől el kell bújni, úgyhogy nekiálltam egy kis faháznak a János-hegyen az erdőben. Közben elindítottam a leszázalékolást is, legalább legyen valami fix.
– Hogyan tovább?
– Remélem egy ideig nem fedez fel a vadőr és összeszedhetem magam nyugodtan. Jobb kézzel már tudom fogni a csavarhúzót…
