521. szám Széppróza

T

By

Esős, bántó és a szokottnál is ködösebb volt ez a májusi nap. T.-nek semmi, de semmi kedve nem volt az utcára kimerészkedni, dolga sem sok akadt, barát sem hívta fröccsözni, akkor meg minek ugye.
Nincs ereje magára kapni kopott kabátját, félretaposott cipőjét, hogy azon izguljon, mikor ugrik elő valamelyik kapualjból vagy utca sötétjéből egy ismeretlen alak, és elmondja őt mindenfajta szemét árulónak, semmirekellő gaz alaknak. Meg amúgy sem jár el mostanság munka előtt vagy után sehova. Megüresedett lett az élete, élt mindegy minden alapon. Nem vette a bátorságot és a vakmerőséget hogy feltárcsázza a felesége számát, nem mert vagy nem akart beszélni gyermekeivel. Mintha az elmúlt huszonegynéhány együtt töltött év semmi lett volna, egy álom csupán. Csak pár fotó, és születésnapjára kapott ereklye jelzi, hogy valamikor, valahol, valamiért, volt egy családja. Ha nem is a legjobb és legnormálisabb, de család volt, a két kutyával, a szegénységgel, a nélkülözéssel, a veszekedésekkel.
Mára ezekből semmi nem maradt. Álmából sokszor felriad, hangokat és lépteket hall, de tudja hogy mindez csak hallucinálás, ami ellen próbált már tenni, de az sem segített ha marékszámra nyelte az altatókat. Legfeljebb csak lázas lett tőle, lángolni kezdett a homloka, és remegni keze és lába. De nála ez már megszokott volt. Párszor megpróbált levelet írni, de idővel azon kapta magát hogy nem írt a papírra nevet, mert ugyan kinek írjon és mit. Inkább egykedvűen összegyűrte a lapot, és a többi göngyöleg közé hajította. Ha be is fejezte volna a levelet, úgy sem tudta volna feladni, hiszen nincs is borítékja. Azért meg nem fog elmenni a postáig, ahol amúgy is afférja akadt múltkor. Inkább csak bámult a mocskos reluxa mögül, amit nem is tudja miért szereltetett fel. Talán mert „otthon” is volt. Ott is centis por lepte.
Nézte az embereket a buszmegállóban, a kutyát sétáltató öregasszonyt. Minek ennek kutya, gondolta, ha csak ráncigálni, taszigálni, rugdosni tudja. Kedve lett volna kitárni az ablakot, és jól lehordani a tántit, de ugyan minek. Úgy sem hallja meg. Süket mint az ágyú. Múltkor pont vele futott össze a parkban, és hamar megfájdult a feje az öreg kusza történeteitől, aminek se eleje, sem vége nem volt. Hol a háborúról és annak a borzalmairól kezdett mesélni, hol arról, hogyan udvarolt neki a későbbi férje. Átéléssel mesélt, mint akit soha nem hallgatott még meg senki, de T.-nek sem füllőtt a foga ehhez. Inkább kifogásokat keresve, elsomfordált, miközben az idős hölgy a botját lengette felé. Biztos átkokat szórt, vagy az isten verését akarta rákérni.
Egy közeli kocsmába húzódott be, és fújta ki magát. Kikérte a szokásos hideg sörét, és lekuporodott kedvenc és megszokott helyére, a kocsma legtávolabbi és legsötétebb sarkába. Ide nem is igen ült más. Úgy volt számon tartva hogy ez az ő helye, pedig felőle akárki leülhetett volna oda a távollétében, vagy akár akkor is, ha éppenséggel a söre fölé hajolva elmélkedik az élet értelmén. Az átkozott és pokoli élet értelmén. A sétálás ürügyén lemehetne az utcára, és arra hivatkozva hogy elázik mint egy bőregér, szokás szerint betérhetne kedvenc kocsmái egyikébe, de valahogy nem volt szomjas. Ami ritka volt nála. Cigarettára sem gyújtott, pedig szívta a sopianét ha kiakart kapcsolódni, vagy ha unatkozott. Talán nincs is már itthon cigaretta. Ezért is leugorhatna a közértbe, de ott meg tartozása van, az eladók bunkók, és lehet hogy nem is árulnak. Mást meg nem fog venni. Ehhez ragaszkodik, mint sok máshoz.
Mezítláb járt-kelt a lakásban, ami most még üresebbnek tetszett mint bármikor ennek előtte. Az anyja a nagy-szobában bámult valami adást, de felőle ki is lehet kapcsolva a tévé. Lövése sincsen hogy mit néz, és miért. Már a fiát sem ismeri meg, enni sem akar, ahogy fürdeni sem. T. már csak megszokásból ordít vele, erőszakolja bele az ételt, tudva hogy pár percen belül összecsinálja magát, az ágyat, vagy a szőnyeget, amit már ki is dobhatna a fenébe, vagy elégethetne, mert kimosni lehetetlenség. De kidobni sem fogja, mert hogy a harmadik emeletről nem cipeli a vállán, az is hót ziher.
Főzni nem igen tudott, bár beszerzett több szakácskönyvet is, de inkább csak zacskós leveseken és konzerven éltek együtt a mamával, aki csak hevert az ágyban, vagy alvajárót játszott, és ki be csukogatva a szekrényeket, mondván hogy keres valamit, de hogy mit, azt már nem tudja, csak hogy nincs meg. Ha T. elmegy melóba, minden ajtót két kulcsra zár, mert a mama mindent felfeszít, eltüntet, összetör, kihajít vagy összegyűrt. Mint például a konyhai késeket és villákat, amikből volt hogy T. vagy két tucatot halászott ki a mama egyik táskájából. Volt hogy édesanyja két szatyrot telerámolt üres aranyászokos üveggel, lement a közértbe, és mint aki jól végezte dolgát, egy tele üveggel tért vissza, és persze a húsz üres üveggel…
T. a konyhába ment, hogy készítsen valami harapnivalót, még mielőtt elmenne aludni. De a konyhában ahelyett, hogy kést, villát, merőkanalat és miegymást rámolt volna elő, kinyitotta a gázt, és várt egy kicsit. Bement a szobába valami rámolni, megkérdezte édesanyját hogy jól fekszik-e, majd meg sem várva a választ, elment vécére, majd visszament édesanyjához és lefe-küdt a kanapéra. Egy brazil szappanopera ment mint mindig. Hogy miről szólt, és hogy hány ezredik rész, nem igen érdekelte sem T.-t sem édesanyját, aki mintha nem is mozdult volna…

You may also like