Mi ötven, hatvan évesek bizonyára nem kevés nosztalgiával, netán
elérzékenyülve emlékszünk vissza a címben szereplő kifejezés olvastán,
hallatán. Nem lenne csoda! Feslettnek, vásottnak nevezett, vélt, ítélt
kamasz korunk egyik jellemző csínytevése volt ez. Gyűlölt, megvetett,
egyszerűen fogalmazva, a számunkra nem szimpatikus felnőttekkel
szemben. Számtalanszor ábrázolt (megírt, kottára kívánkozott, vászonra
került), kegyetlen időszak volt ez. A Kádár rendszer első fejezete.
Szüleink, rokonaink, tanáraink valamilyen úton, módon érintettek voltak
ebben a krízisben. Akkori hitünk, meggyőződésünk szerint így, ebben a
szellemben is viselkedtek. Vagyis, azok az időskorúak, akik nem tudtak
vagy nem akartak szembe szállni, együtt működni (kollaborálni) a
fennálló hatalommal, rajtunk – kommunista kifejezéssel élve, – ifiken
igyekeztek, próbálták levezetni sérelmeiket, hátrányos helyzetüket.
Ma is határozottan emlékszem, hogy az akkori általános iskolában, mi
néhányan tizenévesek félig a WC-ben, a folyosó végén valamiféle VÉD-DAC
szövetséget kötöttünk. Tartalma, mondanivalója – emlékezetem szerint –
a következő lehetett.
– Akármi is történt ebben az országban, juszt sem akarunk a felnőttek
sorsára jutni! MIND AHOGYAN ŐK, MI IS KISZOLGÁLTATOTTAKÁ VÁLNI! Ki kell
találnunk valamit.
Mit? Az élő Istenre esküszöm, a leghalványabb fogalmam sincs arról,
hogy kitől származott a gondolat, az ötlet. Annyi bizonyos, hogy egyik
VÉD-DAC szövetségi társam, aki ma nyugdíjas pilóta, a következőket
súgta a fülembe.
– Te Baky. Tudod, hogy állhatsz bosszút azok ellen, akik kezet emeltek rád? PÉNZTÁRCÁVAL!
– Micsodával? – hőköltem hátra a következő magyarázatig.
– Mit érzel akkor, amikor a tanító – állítólagos rossz magatartásod
miatt – pajeszodnál fogva kihúz a padból, vagy összeszorított újaid
körmére a vonalzóval olyan ütést ad (többször is), hogy fájdalmadban
abban a pillanatban az egész öklödet bekapnád? A kukoricára való
térdeplésről nem is beszélve. De az órák utáni estig tartó bezárásokról
sem, hm…, az azt követő otthoni ráadásokról meg pláne.
– Nyilván valóan bosszút – nyögtem ki.
– No erre (többek között) alkalmas a buksza! – hallottam még halványan.
A MÓDSZER rendkívül egyszerű, szó szerint kézen fekvő volt. Nem kellett
mást tenni, mint egy üres, lehetőleg nagy alakú pénztárcát
(brifstasznit) újságpapírlapokkal degeszre tömni, majd damilt kötni
valamelyik végére.
Aztán… Az így „felszerelt” csalétket el kellett helyezni, jól
láthatóan, forgalmas helyen. Ösvény, járda szélén. Végül elbújni a
közeli bokor sűrűjébe, ha úgy tetszik, annak biztonságot adó
fedezékébe. Várva az áldozatot.
A megtévesztésnek, félre vezetésnek ez a módja – tapasztalataink
szerint – különösen két időpontban volt igazán hatásos. Szikrázó,
szemkápráztató „fényesésben”, vagy ennek ellentételeként derűről
borulásba hajló szürkületben.
Nem tagadom. Sőt! Büszke vagyok rá. A lóvá tevésben társaim közül midig
én jártam elől, helyesebben „sikerekben gazdagon” hasaltam a lombsátor
alatt. Valósággal forrt, buzgott bennem a bosszúvágy. Amennyi bú, baj,
fájdalom ért akkoriban engem…
Első emlékezetes esetem – mit tesz a véletlen! – agyon szidott, ezerszer elátkozott szomszédasszonyomhoz fűződik.
Egy zsémbes, örökké elégedetlenkedő a borotva simaságú kákán is csomót kereső, alávaló némberhez.
Addig is törtem a borsot az óra alá bőven, de ekkorát! Evickélt,
fújtatott mázsányi súlyával, két tömött szatyor billegtető kínjával,
amikor egyszer csak…
– Jé egy tömött buksza! – tört fel belőle a csatára fel harci kiáltás,
s azon minutában ott hagyva csap és pap helyett a cipelményeket rohant
egyenesen tőle telhetően a gazdagság ígéretével kecsegtető objektum
felé. Mérhetetlen kapzsiságában a cél előtt akkorát esett POFÁRA, mint
egy égből pottyant, felfuvalkodott varangyos béka. Miután a sokat
ígérő, de semmit sem érő tárcát az orra elől egyetlen mozdulattal a
bokorba rántottam.
Nevettem? Dehogy. Röhögtem! Ahogy a torkomon kifért. Jól védett
fedezékem mélyén, egyik oldalamról a másikra fordulva. Mindeközben a
bokor nyílásain át jól láttam azt is, mint a hírtelenében összeverődött
kóbor kutyák osztozkodnak (marakodnak) a csomagokból kihullott jóféle
falatokon. Az egyik szájában egy fél csülökkel, a másik egy rúd
szalámival koslatott a porul járt vénség körül.
– Hallottátok? – hallottam vissza másnap a lépcsőházban a történteket.
Szegény Mariskát valami ellenforradalmár úgy fellökte a közeli
csalitosban, hogy csontja törött, elrabolta mindenét. Lehet, hogy már
meg sem éri a reggelt…
Ha nem lett volna nő az illető, azt írnám, hogy mokány, határozott
fellépésű, férfias megjelenésű volt a következő áldozat. Először csak
állt, merengett a látvány előtt, s csak azután lett uzsgyi (hirtelen
rávetődés). Alig tudtam elrántani – majdnem alóla – az általa felettébb
értékesnek értékelt portékát.
Ügyet sem vetve a majdnem sikertelenül végződő jelenetre, egy cserfes,
be nem álló szájú kislányra fókuszálódott figyelmem. Téblábolt csak a
húszáros vágtát elkövető hölgy körül. Mindaddig míg meg nem szólalt.
– A torna tanár néni tetszik lenni? Itt készül fel a holnapi
bordásfalmászásra? Ilyen mélyen lent a fűben? Ha tetszene adni egy
ötöst nem fogom elárulni, hogy ismét pályakezdő lett… Hm.
A szalmakalapos öreg úr már-már kóros óvatossággal közeledett vélt
zsákmánya felé. Megfontoltan, körültekintően. Lépéseit, mozdulatait
mintha külön megkomponálta volna. Nehogy bárki is észre vegye,
felfedezze szándékát. Mert ő csak úgy sétálgat, frissíti, levegőzteti
magát. Miközben szeme mint a gyíké…
A koreográfiáról (mozdulat művészet) nem tett le a cél elérésekor sem.
Majd beleszakadt a nagy hajlongásba. Centiméterről centiméterre
nézegette – legszívesebben azt írnám – kóstolgatta, ízlelgette
tekintetével a bőrbe csomagolt csodát.
A túlzott óvatosságnak meg is lett az ára! Amikor szó szerint az orra
elől húztam el a mézesmadzagot. Még azt a kétségbeesést! A kudarcba, a
semmiséggé lettségbe, belenyugodni nem tudást, akarást! Akaratlanul
nézhettem végig az emberi összeomlás minden szakaszát, fázisát.
Szerencsétlenül járt emberünk kínjában csinált mindent. Keresett,
kutatott eszeveszetten! Térdre esett, hasalt, százszor, talán ezerszer
is átkutatta, szinte a földdé tette együvé (lekopaszította) a
járdaszegély melletti füves térséget. Éppen, hogy csak le nem ásott…
Sehogy sem akarta elhagyni, ott hagyni a buksza rég kihűlt helyét. Az
el-el fúló, meg-megújuló szuszogások, pihegések közepette is jól
hallottam – ha töredékesen is – már-már sírásba forduló szavait.
– Ennyire szenilis lennék? Vak? Látássérült, vagy mi? Felderítő voltam!
Az ellenforradalom után, ha valakit likvidálni kellett, akkor a
trágyadomb alatt is megtaláltam a bajtársam által, az éj leple alatt
oda rejtett fegyvert! Aztán nézhette a hülye parasztja, akár
nagybőgőnek is az eget. Ha még maradt rá annyi ideje a kihallgatások
után… Azért nyugdíjaztak volna le idő előtt, mert már nem jár el ÚGY a
kezem? (Hogy tört volna le ideje korában!)
Az utolsó említésre méltó áldozatom viselkedése, magatartása minden
elképzelést felülmúlt! Írhatnám: túltett minden elődjénél. Jött vagy
imbolygott inkább az Isten adta kegyetlen mód óbégatva. Fogalma nem
lehetett róla, hogy van buksza, vagy nincs buksza, mégis majdnem
rábukott. A leges legutolsó pillanatban sikerült csak megrántanom a
feszességét már jócskán elvesztett damilt. Hogy miért éppen a pénztárca
helyére telepedett (tehénkedett) le? Egyszerűen ott érte a végzet. A
részegségi tehetetlenség.
Egy nagy frászt! Csak szerettem volna, hogy így történjen! A
valóságban? Mit ne írjak. Ekkor éreztem először, hogy arcul csapott a
félsz szele! Emberünk ugyanis ezúttal fürgébb volt nálam is. Teljes
szélességében botlott rá féltve őrzött munkaeszközömre. Felocsúdásom
után kínlódtam is derekasan visszaszerzéséért! Nem gondolva eközben
arra, hogy ebbeli tevékenységemből nagyobb bajom is származhatott
volna. Tegyük fel azt, hogy újraélesztés helyett ki akarom rabolni
áldozatomat…
Szerencse csillagom akkor kezdett el pislákolni, majd kihunyni, amikor
a lebukástól félelmemben székhelyemet a harmadik ugyancsak elhagyatott
utcába helyeztem át. Úgy vélekedtem ugyanis, előbb utóbb híre megy,
hogy ama bizonyos bokor körül nincs valami rendben. Pénztárcák tűnnek
el… Hát itt, ezen a színhelyen senkinek sem kellett ettől a
szemfényvesztéstől tartani. Jobbára iskolás gyerekek jöttek, mentek,
lézengtek. Hozzám hasonló korúak. Meg sem mertem kísérelni, hogy
hozzákezdjek kisded játékomhoz. A fiatalok abban az időben is
szemfülesebbek voltak a felnőtteknél. Körültekintőbbek! Pláne, ha ezt a
népbutítóst az erre bóklászók közül néhányan maguk is gyakorolták! Meg
különben is. Közeledett az ősz, az új tanév… A pénztárca rángatása
helyett újfent a pajeszhúzás ideje. Hogy ennek letelte után MINDEN
KEZDŐDJÖN ELŐLRŐL…(2008. december, harmadik díj)
elérzékenyülve emlékszünk vissza a címben szereplő kifejezés olvastán,
hallatán. Nem lenne csoda! Feslettnek, vásottnak nevezett, vélt, ítélt
kamasz korunk egyik jellemző csínytevése volt ez. Gyűlölt, megvetett,
egyszerűen fogalmazva, a számunkra nem szimpatikus felnőttekkel
szemben. Számtalanszor ábrázolt (megírt, kottára kívánkozott, vászonra
került), kegyetlen időszak volt ez. A Kádár rendszer első fejezete.
Szüleink, rokonaink, tanáraink valamilyen úton, módon érintettek voltak
ebben a krízisben. Akkori hitünk, meggyőződésünk szerint így, ebben a
szellemben is viselkedtek. Vagyis, azok az időskorúak, akik nem tudtak
vagy nem akartak szembe szállni, együtt működni (kollaborálni) a
fennálló hatalommal, rajtunk – kommunista kifejezéssel élve, – ifiken
igyekeztek, próbálták levezetni sérelmeiket, hátrányos helyzetüket.
Ma is határozottan emlékszem, hogy az akkori általános iskolában, mi
néhányan tizenévesek félig a WC-ben, a folyosó végén valamiféle VÉD-DAC
szövetséget kötöttünk. Tartalma, mondanivalója – emlékezetem szerint –
a következő lehetett.
– Akármi is történt ebben az országban, juszt sem akarunk a felnőttek
sorsára jutni! MIND AHOGYAN ŐK, MI IS KISZOLGÁLTATOTTAKÁ VÁLNI! Ki kell
találnunk valamit.
Mit? Az élő Istenre esküszöm, a leghalványabb fogalmam sincs arról,
hogy kitől származott a gondolat, az ötlet. Annyi bizonyos, hogy egyik
VÉD-DAC szövetségi társam, aki ma nyugdíjas pilóta, a következőket
súgta a fülembe.
– Te Baky. Tudod, hogy állhatsz bosszút azok ellen, akik kezet emeltek rád? PÉNZTÁRCÁVAL!
– Micsodával? – hőköltem hátra a következő magyarázatig.
– Mit érzel akkor, amikor a tanító – állítólagos rossz magatartásod
miatt – pajeszodnál fogva kihúz a padból, vagy összeszorított újaid
körmére a vonalzóval olyan ütést ad (többször is), hogy fájdalmadban
abban a pillanatban az egész öklödet bekapnád? A kukoricára való
térdeplésről nem is beszélve. De az órák utáni estig tartó bezárásokról
sem, hm…, az azt követő otthoni ráadásokról meg pláne.
– Nyilván valóan bosszút – nyögtem ki.
– No erre (többek között) alkalmas a buksza! – hallottam még halványan.
A MÓDSZER rendkívül egyszerű, szó szerint kézen fekvő volt. Nem kellett
mást tenni, mint egy üres, lehetőleg nagy alakú pénztárcát
(brifstasznit) újságpapírlapokkal degeszre tömni, majd damilt kötni
valamelyik végére.
Aztán… Az így „felszerelt” csalétket el kellett helyezni, jól
láthatóan, forgalmas helyen. Ösvény, járda szélén. Végül elbújni a
közeli bokor sűrűjébe, ha úgy tetszik, annak biztonságot adó
fedezékébe. Várva az áldozatot.
A megtévesztésnek, félre vezetésnek ez a módja – tapasztalataink
szerint – különösen két időpontban volt igazán hatásos. Szikrázó,
szemkápráztató „fényesésben”, vagy ennek ellentételeként derűről
borulásba hajló szürkületben.
Nem tagadom. Sőt! Büszke vagyok rá. A lóvá tevésben társaim közül midig
én jártam elől, helyesebben „sikerekben gazdagon” hasaltam a lombsátor
alatt. Valósággal forrt, buzgott bennem a bosszúvágy. Amennyi bú, baj,
fájdalom ért akkoriban engem…
Első emlékezetes esetem – mit tesz a véletlen! – agyon szidott, ezerszer elátkozott szomszédasszonyomhoz fűződik.
Egy zsémbes, örökké elégedetlenkedő a borotva simaságú kákán is csomót kereső, alávaló némberhez.
Addig is törtem a borsot az óra alá bőven, de ekkorát! Evickélt,
fújtatott mázsányi súlyával, két tömött szatyor billegtető kínjával,
amikor egyszer csak…
– Jé egy tömött buksza! – tört fel belőle a csatára fel harci kiáltás,
s azon minutában ott hagyva csap és pap helyett a cipelményeket rohant
egyenesen tőle telhetően a gazdagság ígéretével kecsegtető objektum
felé. Mérhetetlen kapzsiságában a cél előtt akkorát esett POFÁRA, mint
egy égből pottyant, felfuvalkodott varangyos béka. Miután a sokat
ígérő, de semmit sem érő tárcát az orra elől egyetlen mozdulattal a
bokorba rántottam.
Nevettem? Dehogy. Röhögtem! Ahogy a torkomon kifért. Jól védett
fedezékem mélyén, egyik oldalamról a másikra fordulva. Mindeközben a
bokor nyílásain át jól láttam azt is, mint a hírtelenében összeverődött
kóbor kutyák osztozkodnak (marakodnak) a csomagokból kihullott jóféle
falatokon. Az egyik szájában egy fél csülökkel, a másik egy rúd
szalámival koslatott a porul járt vénség körül.
– Hallottátok? – hallottam vissza másnap a lépcsőházban a történteket.
Szegény Mariskát valami ellenforradalmár úgy fellökte a közeli
csalitosban, hogy csontja törött, elrabolta mindenét. Lehet, hogy már
meg sem éri a reggelt…
Ha nem lett volna nő az illető, azt írnám, hogy mokány, határozott
fellépésű, férfias megjelenésű volt a következő áldozat. Először csak
állt, merengett a látvány előtt, s csak azután lett uzsgyi (hirtelen
rávetődés). Alig tudtam elrántani – majdnem alóla – az általa felettébb
értékesnek értékelt portékát.
Ügyet sem vetve a majdnem sikertelenül végződő jelenetre, egy cserfes,
be nem álló szájú kislányra fókuszálódott figyelmem. Téblábolt csak a
húszáros vágtát elkövető hölgy körül. Mindaddig míg meg nem szólalt.
– A torna tanár néni tetszik lenni? Itt készül fel a holnapi
bordásfalmászásra? Ilyen mélyen lent a fűben? Ha tetszene adni egy
ötöst nem fogom elárulni, hogy ismét pályakezdő lett… Hm.
A szalmakalapos öreg úr már-már kóros óvatossággal közeledett vélt
zsákmánya felé. Megfontoltan, körültekintően. Lépéseit, mozdulatait
mintha külön megkomponálta volna. Nehogy bárki is észre vegye,
felfedezze szándékát. Mert ő csak úgy sétálgat, frissíti, levegőzteti
magát. Miközben szeme mint a gyíké…
A koreográfiáról (mozdulat művészet) nem tett le a cél elérésekor sem.
Majd beleszakadt a nagy hajlongásba. Centiméterről centiméterre
nézegette – legszívesebben azt írnám – kóstolgatta, ízlelgette
tekintetével a bőrbe csomagolt csodát.
A túlzott óvatosságnak meg is lett az ára! Amikor szó szerint az orra
elől húztam el a mézesmadzagot. Még azt a kétségbeesést! A kudarcba, a
semmiséggé lettségbe, belenyugodni nem tudást, akarást! Akaratlanul
nézhettem végig az emberi összeomlás minden szakaszát, fázisát.
Szerencsétlenül járt emberünk kínjában csinált mindent. Keresett,
kutatott eszeveszetten! Térdre esett, hasalt, százszor, talán ezerszer
is átkutatta, szinte a földdé tette együvé (lekopaszította) a
járdaszegély melletti füves térséget. Éppen, hogy csak le nem ásott…
Sehogy sem akarta elhagyni, ott hagyni a buksza rég kihűlt helyét. Az
el-el fúló, meg-megújuló szuszogások, pihegések közepette is jól
hallottam – ha töredékesen is – már-már sírásba forduló szavait.
– Ennyire szenilis lennék? Vak? Látássérült, vagy mi? Felderítő voltam!
Az ellenforradalom után, ha valakit likvidálni kellett, akkor a
trágyadomb alatt is megtaláltam a bajtársam által, az éj leple alatt
oda rejtett fegyvert! Aztán nézhette a hülye parasztja, akár
nagybőgőnek is az eget. Ha még maradt rá annyi ideje a kihallgatások
után… Azért nyugdíjaztak volna le idő előtt, mert már nem jár el ÚGY a
kezem? (Hogy tört volna le ideje korában!)
Az utolsó említésre méltó áldozatom viselkedése, magatartása minden
elképzelést felülmúlt! Írhatnám: túltett minden elődjénél. Jött vagy
imbolygott inkább az Isten adta kegyetlen mód óbégatva. Fogalma nem
lehetett róla, hogy van buksza, vagy nincs buksza, mégis majdnem
rábukott. A leges legutolsó pillanatban sikerült csak megrántanom a
feszességét már jócskán elvesztett damilt. Hogy miért éppen a pénztárca
helyére telepedett (tehénkedett) le? Egyszerűen ott érte a végzet. A
részegségi tehetetlenség.
Egy nagy frászt! Csak szerettem volna, hogy így történjen! A
valóságban? Mit ne írjak. Ekkor éreztem először, hogy arcul csapott a
félsz szele! Emberünk ugyanis ezúttal fürgébb volt nálam is. Teljes
szélességében botlott rá féltve őrzött munkaeszközömre. Felocsúdásom
után kínlódtam is derekasan visszaszerzéséért! Nem gondolva eközben
arra, hogy ebbeli tevékenységemből nagyobb bajom is származhatott
volna. Tegyük fel azt, hogy újraélesztés helyett ki akarom rabolni
áldozatomat…
Szerencse csillagom akkor kezdett el pislákolni, majd kihunyni, amikor
a lebukástól félelmemben székhelyemet a harmadik ugyancsak elhagyatott
utcába helyeztem át. Úgy vélekedtem ugyanis, előbb utóbb híre megy,
hogy ama bizonyos bokor körül nincs valami rendben. Pénztárcák tűnnek
el… Hát itt, ezen a színhelyen senkinek sem kellett ettől a
szemfényvesztéstől tartani. Jobbára iskolás gyerekek jöttek, mentek,
lézengtek. Hozzám hasonló korúak. Meg sem mertem kísérelni, hogy
hozzákezdjek kisded játékomhoz. A fiatalok abban az időben is
szemfülesebbek voltak a felnőtteknél. Körültekintőbbek! Pláne, ha ezt a
népbutítóst az erre bóklászók közül néhányan maguk is gyakorolták! Meg
különben is. Közeledett az ősz, az új tanév… A pénztárca rángatása
helyett újfent a pajeszhúzás ideje. Hogy ennek letelte után MINDEN
KEZDŐDJÖN ELŐLRŐL…(2008. december, harmadik díj)
