interjú Ikvai-Szabó Imrével, az Összefogás Közalapítvány kuratóriumának elnökével
Az Összefogás a Budapesti Lakástalanokért és Hajléktalan Emberekért Közalapítvány 2005-ben alakult, azóta komoly eredményeket tud felmutatni. A kuratórium elnökével beszélgettem múltról, jelenről, jövőről. Ő Ikvai-Szabó Imre.
– Miért, hogyan jött létre a közalapítvány?
– 2004-ben kezdtünk azon gondolkozni, hogy nem jó, hogy az állam és a főváros külön utakon jár a hajléktalan-ellátás pénzeinek elosztásában. Volt a kettő között összhang, de mégis csikorgott a gépezet. Az időpontok és a kiírások nm voltak összehangolva és ez nagyon megnehezítette az ellátószervezetek dolgát. Így 2005-re jutottunk el odáig, hogy célszerű lenne az erőket egyesíteni. Kötöttünk egy megállapodást és ezt követően a szociális tárca és a főváros közgyűlési felhatalmazással írta alá az alapító okiratot.
– Mi a célja az alapítványnak?
– Nagyon egyszerű, világos és átlátható céljai vannak: az államnak és a fővárosnak a rendelkezésre álló forrásait egységesen elosztani pályáztatás alapján Budapest és a Közép-Magyarországi Régió területén. Az alapítvány tiszta, világos rendben közreműködőként, vagy kiíróként pályáztat. Az alapítvány létrehozásánál is az volt a cél, hogy a Tízek Tanácsának, a fővárosi hajléktalan-ellátókat tömörítő szervezet jóváhagyásával működjön, és azóta nem is volt panasz rá.
– Tehát akkor sikerült a civil szervezetek működését összehangolni?
– Igen. Nekem nagyon jó tapasztalatom van ezzel, hiszen 1998-99 óta létrejött egy konzultatív rendszer, a civilekkel pedig szerződéses rendszerben dolgozunk. Nekünk könnyű dolgunk volt az Összefogás Közalapítvány létrehozásakor, hiszen az egyik felét, az intézményesült rendszert (amelyeknek a fele civil) és a másik felét, az állami és önkormányzati pénzen működtetett pályázati rendszert egyszerűen összefésültük, és azt a kultúrát használtuk az Összefogásban is, amit a rendszer addig kitermelt.
Ennek az országnak a hajléktalanság és még inkább annak keletkezése a legnagyobb gondja. Nem úgy van, hogy egyszerre valaki csak hajléktalan lesz. Van előzménye. Betegség, munkahelyvesztés, eladósodás, családi tragédiák, képzettségi problémák, piacról kiszorulás, stb. Mi itt Budapesten nagyon egyértelműen azt látjuk, hogy ennek a városnak a legnagyobb kincse a lakossága. Mi régóta azon az állásponton vagyunk, – ez az 1998-as koncepcióban egyértelművé vált – hogy két nagyon fontos feladat van hajléktalanügyben. Az egyik a megelőzés, tehát mindent meg kell tenni, hogy valaki ne jusson el oda. A fővárosi lakástámogatási rendszer, a szociális hálózat, az intézmények mind erre szolgálnak, hogy ezt megelőzzék.
A másik, ha már valaki az utcára kerül, akkor az első pillanatban segítséghez jusson. Ne legyen egy több hónapos, éves utcai szocializáció, mert az a vég. Onnan nagyon nehéz visszajönni.
– Van esély arra, hogy a megelőzést meg lehet valósítani?
– Olyannyira, hogy vannak jó példák. Nincs itt semmi csoda, nem kell semmit kitalálni, mert ezek adottságok. Mondok példákat. Ha egy gazdasági válság miatt tudni lehet, hogy egy nehéz fizikai munka pl. a bányászatban vagy a kohászatban megszűnik, mert nincs rá piaci igény, akkor előre tudjuk, hogy azt a foglalkozási ágat egy speciális felfogásban kell segíteni, hogy ne veszítse el a lakását, a családját, a társadalmi kapcsolatait. Ehhez érzékenység kell. Pl. kell az ország állapotának monitorozása, hogy hol lehetnek ilyen területi konfliktusok.
A másik a lakhatás. Ezt ma valami 30-40 rendszer támogatja. Gáz- és fűtéskompenzáció, lakásfenntartási támogatás, stb. Az országban az önkormányzatok ezeket másképp rendezik el. Ez nem is lenne baj, mert a helyi igények mindenütt mások. Viszont ebben valami egységes rendet kellene tenni. Készült erre egy nemzeti stratégia, születtek is belőle kormánydöntések, de valahogy nem megy át a nagy politikai köztudatba. A szociális törvény elavult, 1993. III. tv. megszületése első évében már működésképtelenné vált. A legtöbbet módosított törvény. A gyermekvédelemből, a lakhatási rendszerből, a családtámogatásból, és a hajléktalansággal kapcsolatos struktúrákból egységes modell és jogszabály kell, melynek két legfontosabb része a megelőzés és a kivezető utak lehetne. A megelőzésről már beszéltünk, a kivezető utaknál a legfontosabb, hogy a munkavégzés módja, a lakhatás körülményei mellett meg lehessen őrizni a méltóságot. Ha már a méltóság is elvész, onnan már nincs visszaút.
Ennek az új jogszabálynak ki kell térnie arra is, hogy milyen visszailleszkedést tud a társadalom ajánlani. Pl. ki kell mondani, mindenképp el kell kerülni, hogy valaki az utcán éljen. Ma a rendszer olyan, mint egy hosszú létra, ami megy föl az égbe, de minden 5. foka hiányzik. Kapaszkodik a szerencsétlen, de megcsúszik és visszazuhan. Ez mind kidobott pénz, kidobott energia és töri az ember lelkét, és egyre inkább elveszti a hitét, hogy ő maga ki tud ebből jönni.
Én az utcai létet az egyik legnagyobb csapásnak tartom, de a szakma ambivalens, az egyik része azt mondja, hogy ezt mindenképpen el kell kerülni, olyan szolgáltatást kell nyújtani, ami az utcai létet nem engedi meg, de még nem viszi be az intézménybe. Ilyen volt a szociális váró a Nyugatinál. Jól is működött. A hajléktalanságnak van egy olyan része, ahol megmutatják magukat, koldulnak, pénzhez jutnak, egyáltalán ott vannak. Viszont ha tudunk olyan megoldást mutatni, amely még nem lakás, még nem intézmény, de már nem a fagyos utca, ahol meg lehet halni, az sokaknak segíthet. A hazai törvényesség elég ellentmondásosan viszonyul az utcai léthez. A lakcímbejelentés és nyilvántartási törvény világossá teszi, hogy a hajléktalan embert oda kell bejelenteni, ahol életvitelszerűen tartózkodik. Azt mondja, hogy a közterületen lakás az teljesen a lakcímhez kapcsolódó állapot. Ha nincs lakása, akkor hogy lehet lakcíme? Valakit valahova kapcsolni kell, hogy pl. a postáját megkapja. A megoldás az, hogy ne legyen utcánlakás, ehhez ajánlatokat kell megfogalmazni, azon a szinten, amit az ott élő hajléktalan ember megért, alacsony küszöbű szolgáltatással, személyes gondoskodással és kiléptetéssel.
Van egy érdekes tapasztalatom – ezt a szakma is jelezte – hogy sok helyen a városban befogadják a hajléktalanokat. Meghúzza magát a ház valamelyik részében, és a lakók nem zavarják el, hanem elkezdenek foglalkozni vele. Etetik, itatják, cserébe ő kisebb nagyobb munkákat végez a társasház körül. Havat lapátol, kiviszi a kukákat, felügyeli a házkörüli rendet. Ez bizonyos tartást ad az illetőnek. Sőt, dokumentált, nemzetközi példákat tudunk, hogy a helyi közösség hajléktalanoknak munkát ad. Skandináv városokban pl. utaskísérőként alkalmazták őket. Nem jegyet szedtek, csak egyszerűen ott voltak, egyenruhában, kicsivel több fizetésért, mint a segélyük volt. Dolgozó emberek lettek, tartoztak valahova, segítettek neki. Az Egyesült Államokban a narancsfacsarás monopóliumát odaadták pályakezdő munkanélküli fiataloknak. Iszonyú ronda narancsfacsaró bódékat helyeztek el a városokban, és a fiataloknak ez volt a munkájuk. A világ számos pontján van, hogy egy pici ötlettel meg lehet akadályozni a hajléktalanságot. Nálunk is van erre jó példa, A BMSZKI igazgatója varrni tanította a hajléktalan asszonyokat. Én pedig értetlenül álltam, hogy „Miért vettél 40 db ipari varrógépet?” Ő elmagyarázta, hogy ezeknek az asszonyoknak nincs semmijük. Megtanulnak varrni, jó esetben elhelyezkednek, munkájuk lesz, fizetésük. Ha nem, akkor megvarrják a szállóknak szükséges dolgokat, és akkor a BMSZKI fizet nekik. Ez is egy pici ötlet, de sok emberen segít.
– Mi történt az elmúlt 4 év alatt? Egy rövid értékelést szeretnék kérni.
– Megerősödött az a kultúra, hogy az együttműködés működik, a harcolás meg nem. Az alapítvány neve is erre utal. Külön-külön nem voltunk elég erősek. A hajléktalan lét alapigazsága: ha magadra maradsz, meghalsz, ha társaid vannak, túlélsz. Össze kell fognod, hogy túlélj! Ez a főszabály.
A szférát lefedő két közalapítvány (A Hajléktalanokért Közalapítvány és az Összefogás Közalapítvány) közötti kapcsolat nagyon jó, ebben már olyan szakmai csapat van, akik az összefogás elve alapján dolgoznak. Az évek során kialakítottunk egy pályáztatási kultúrát, amivel nagyjából mindenki meg van elégedve, mert csekély bürokráciával működik. Ezek a közalapítványok a céljaik szerint is talán az ország legolcsóbban működő rendszerei, két 4 órás kolléganővel, jogi szakértővel és a kötelező könyvvizsgálóval működik, senki nem kap fizetést, a kurátorok ingyen dolgoznak, semmilyen költségtérítés nincsen, az összes pénzünket, amit kapunk, kiírjuk pályázatra.
– Ön szerint hányféle szegénység van?
– Nagyon sok. Egy lakótelepen lakásban élő néni fizikai szegénysége is az, miközben gazdag, mert van egy több milliót érő lakása. Mellette van viszont egy 30 milliós felújítási kötelezettsége, a ráprivatizált lakás miatt. Nagyon sokan ebbe rokkantak bele, így lettek hajléktalanok, mert képtelenek voltak a költségeket vállalni. A fizikai szegénységnek is vannak stációi, a mindent elvesztettől a lakásban lakóig. Mennyire árulkodó az a tény, hogy az egyre keményedő teleken a kihűléses halálesetet szenvedők zöme nem az utcán fagy meg, hanem lakásban. Nincs pénze tüzelőre, nincs senkije, elmagányosodott, nincs, aki rányissa az ajtót és egyszerűen kiszárad.
Az új szegénység is hasonlóképpen félelmetes, amikor kizáródnak a társadalmi sztenderdekből, az oktatásból, kulturális intézményi hálózatból, munkahelyből. Csak azért, mert valahova születtek, valaminek születtek, ez legalább ilyen gyötrelmes. Sajnos talán nehezebben orvosolható, mint egy fizikai megfosztottság.
Amit én igazán veszélyesnek tartok, az a szociális szegénység. A második, vagy harmadik generáció nő fel, aki nem látott maga körül embert, aki dolgozott volna. Nincs előtte egy olyan példa, hogy reggel felkelünk, elmegyünk a munkahelyre, ott dolgozunk, ezért pénzt kapunk és ebből megélünk. A generációkon keresztüli munkátlanság nem ad mintakövetési lehetőséget, hogy lehet másképp.
Ami még nagyon fontos: pénzt kell fordítani a szociális szakember képzésre és megtartásra. Nevetséges munkakörülmények között és bérekért dolgoznak. A szakma társadalmi megbecsültségét növelni kell, a szakmának lehetővé kellene tenni, hogy kamarába tömörüljön. Az etikai normákat és szabályokat a maga számára meghatározza, és ennek legyen erős társadalmi elismertsége. A rendelkezésre álló forrásokat pedig meg kell duplázni. Nagyon komoly erő van ebben a szakmában. Ez a társaság látja a legalul lévőket, remélhetően az ország rájön arra, hogy szükség van rájuk.
Ezt mi is csak remélni tudjuk, és bízni benne, hogy még néhány gazdasági válság és a dolgozni akaró munkaképes hajléktalanok is teljes értékű polgárai lesznek az országnak.
