381. szám Széppróza

Nagymami

By

Zoltán az íróasztalánál ült, előtte nagy összevisszaságban régi fényképek egy nagy kupacban. Találomra előhúzott néha egyet, és sokáig nézegette.
Az egyiken ott volt mint óvodás, kezében egy nagy pöttyös labda és vidáman néz ki a képből. Legalább negyven éve készült.
A másik az érettségin a tablóra. Komoly, jóképű fiatalember öltönyben és nyakkendőben – amit roppantul utált.
Félrerakta, újabb képet húzott elő. A nagymami. Melegség öntötte el. Őt szerette a legjobban. Jobban, mint a szüleit. Előjöttek az emlékek. Ahogy kicsi gyermekkorában ül a földön, előtte az építőkockák, mindenféle színű és formájú, ő meg hol házat épít belőle, hol várat. A nagyi meg ott ül mellette az ágyon, horgol… „Nagyi nézd milyen szépet csináltam”! „Igen, nagyon ügyes vagy”, mondja mosolyogva és horgol tovább.
Ilyen békesség azóta sem volt az életében. Minden évben halottak napján kimegy a sírjához, és telerakja liliomokkal, mert ez volt a nagyi kedvence. Meg a hóvirág. Hová tűnik az ember?…Bárcsak megint itt lehetne…
Ekkor valami villant a szobában, megfordult, és egy fiatal lány állt előtte. Olyan tizenhét-tizennyolc év körüli. Hosszú, szőke haj, karcsú termet, nagyon szép, csak a ruhája volt kicsit régies.
– Ki vagy te? – nyögte ki a szavakat döbbenten.
– A nagymamád. Nem kapok puszit?
– Az… az nem lehet. Hogy kerülsz ide?
– Nem tudom – vonta meg a vállát nagyi –  csak éreztem, hogy rám gondolsz, aztán valahogy idekerültem.
– De te…te nem lehetsz a nagymamám. A nagymamámnak ősz volt a haja, hajlott a háta…
A nagyi csilingelőn kacagott.
– Ugyan! Nem voltam én mindig olyan. Tizenhét évesen voltam a legszebb, olyan, mint most. Feszes a mellem, hajlékony a derekam, karcsú, mint a nádszál. El kell ismerned csinos vagyok!
És Zoltánnak tényleg el kellett ismernie, mert valóban csinos volt. Nagyon is.
– Keresgéljél csak a fényképek között! Hátha van ott rólam is kép még fiatal koromból.
És Zoltán keresgélt, és tényleg volt kép a fiatal nagyiról, és tényleg így nézett ki. Csak állt, és nézte a „nagyit”.
– Honnan jössz?
– A mennyországból.
– Gondoltam hogy te csak oda kerülhetsz. Milyen ott?
– Ó, nagyon jó. Ott mindenki boldog, nincs gonoszság, olyan mint –  rápillantott az asztalon lévő újságra –  mint ezen a képen.
Zoltán odanézett, majd bosszúsan legyintett.
– Ez egy hülyeség. Az utcán osztogatják öreg nénik. Hogy ilyen a mennyország. Persze. Minden csupa virág, az emberek mind nevetnek, a fákon roskadoznak a gyümölcsök, az oroszlán együtt heverészik a báránnyal…tiszta giccs az egész.
– Nem, nem –  tiltakozott nagyi –  tényleg így van. Pontosan ilyen.
Zoltán sokáig nézte a képet.
– Sokan vagytok?
– Mindenki ott van, aki meghalt. Aki meghal, az egyből oda kerül.
– Azt mondod…mindenki?
– Igen. Mindenki.
– De…de akkor ki van a pokolban?
– Nincs pokol.
Zoltánnak egyre tágabbra nyílt a szeme.
– És akkor hol van Hitler?
– Ő is ott van a mennyországban.
Zoltán levegő után kapkodott.
– És Sztálin? És a rablógyilkosok? És akik gyerekeket öltek? És embereket kínoztak?
– Ők is ott vannak. Mindenki ott van, aki meghalt.
– De ez nem lehetséges –  üvöltötte Zoltán.
– Pedig így van – , mondta nagyi.
– De hát hol itt az igazság? Ezek gonosztevők. És a gonosztevőknek bűnhődniük kell.
– Kisunokám, amiről te beszélsz, az az emberek igazsága. Isten igazsága nem ilyen. Ő végtelenül jó, úgy ahogy meg is van írva. Mi bajod van ezzel?
– Hogy mi bajom van? Azt kérded mi bajom van? Hát megmondom. Az a bajom hogy az ilyen szemét aljas gazembereknek a pokolban a helyük, hogy örök ideig süljenek a saját zsírjukban és üvöltsenek a kíntól…
Nagyi szomorúan nézett rá, majd megcsóválta a fejét.
– Ó, kicsim. Amiről te beszélsz, az a bosszú. A vérszomj. Ez a te igazságod. A megtorlás. Szemet szemért. Hát nem szebb az, amit én mondok? Ők már nem gonoszak többé, miért kellene kínozni őket? Ott nincs gonoszság. Ami elmúlt elmúlt. Ott mindenki jó, és mindenki boldog. Nem értem miért bánt ez téged.
Zoltán úgy állt ott, mint a sóbálvány. Csak nézte a nagyit, aki nagyon szép volt.
– Itt hogy érzed magad?
– Hááát…nem túl jól. Tudod, itt előjönnek rossz emlékek.
– Ott nem?
– Ott nem. Ott egyáltalán nincsenek emlékeink. Amikor gimnáziumba jártál, állandóan azt a keleti bölcsességet hajtogattad, hogy „az a baj, hogy az emberek vagy a múlttal foglalkoznak, ami már nincs, vagy a jövővel, ami még nincs, a jelent pedig nem élvezik ki”. Hát ott mi nem foglalkozunk sem a múlttal, sem a jövővel, hanem az örök jelenben élünk. És boldogok vagyunk.
– Hát –  hebegte Zoltán –  ezt így nem gondoltam teljesen végig, csak olyan jól hangzott…olyan hatásos volt.
– Pedig nagy igazság.
– De hát…az állatok is így élnek.
– Tulajdonképpen igen. Ott van a macskátok. Nem fél. Csak néha. Például, amikor villámlik. Vagy megkergeti egy kutya. De amúgy nem. A jelenben él, és boldog.
– Akkor az idióták is boldogok? Akiknek csorog a nyáluk,és csak vigyorognak, és összeszarják magukat? Undorító!
Nagyi gondolkodott.
– Szerintem ők is boldogok. Ők is a jelenben élnek, nem rágódnak a múlton és nem félnek a jövőtől. Az meg hogy undorodsz tőlük a te bajod. Őket nem érdekli, hogy te undorodsz vagy nem.
– Hát én ebből a boldogságból nem kérek! –  kiáltotta Zoltán.
Nagyi vállat vont.
– Pedig jó.
Sokáig hallgattak. Nagyi törte meg a csöndet.
– Kisunokám! Küldjél engem vissza!
– De hogy?
– Hát ahogy idehoztál.
– De nem tudom hogy hogyan csináltam.
– Az baj.
Nagyi szomorúan nézett ki az ablakon. Zoltán se szólalt meg…csak nagy sokára.
– Mindegy. Most itt vagy. Valamit csinálni kell. Papírok. Személyi igazolvány. Mikor is születtél?
– 1902- ben.
Nézte a szép fiatal lányt…
– Hát ez nem fog menni. – gondolkodott – Valami munka is kellene, tudod, nem állok valami jól anyagilag. A számítógéphez érte…áh.
Fel-alá járkált, erősen törte a fejét.
– Tudod mit? Van egy jó ismerősöm, egy öreg pap. Nagyon okos ember. Elmegyünk hozzá, és ő majd megmondja mit tegyünk.
Keresett neki ruhákat, felöltöztek és útnak indultak. Nagyi úgy nézelődött, mint egy kisgyerek. Sok minden megváltozott. Amíg a metróra vártak a plakátokat nézegette.
„Kérem, hagyják szabadon a biztonsági sávot!”
Zoltán töprengve nézte a közeledő szerelvény fényszóróit, aztán egyre határozottabb lett a tekintete, és amikor a szerelvény már egészen közel volt, meglökte a nagyit.

(2008 december,
első díj)

You may also like