Egyszer, réges-régen, Sosemvolt Ország királya elé lélekszakadva rohant hírhozója:
– Jaj, Felséges Királyom, rossz hírt kell közölnöm veled: egyetlen lányodat, a hercegnőt elrabolta a Szavatartó Óriás, bezárta várába, s most egy sárkánnyal őrizteti.
– Mit nem mondasz? Óriás is, sárkány is? Azért ez már túlzás. Szegény lányom, igaz, az utóbbi időben nem nagyon fogadtál szót nekem, naphosszat a tükör előtt páváskodtál, hanyagoltad tanulmányaidat, kiszökdöstél mindenféle esti táncmulatságra… na de akkor is, ezt a sorsot azért mégsem érdemelted. Nosza, hívd rögvest öreg tanácsadómat, mert sürgősen ki kell találni valamit erre a bajra.
A tanácsadó végighallgatta a királyt, majd hosszas töprengés után így válaszolt:
– Kétségkívül nagy a baj, de azért megpróbálok tanácsot adni. Tudod, általában az a szokás, hogy ilyenkor a király nagy jutalmat ígér annak, aki legyőzi a sárkányt, és kiszabadítja lányát. Ezt bevált módszernek tartják, mivel erre tömegével jelentkeznek az ifjú hercegek, s feltehetően előbb-utóbb akad egy, akinek sikerül a dolog.
– És akkor én a hercegnek, aki hazahozza, feleségül adom a lányomat.
– No meg a fele királyság is járna vele – jegyezte meg a Tanácsadó.
– Azért ennyire nem kell elkapkodni a dolgot. Egyelőre elégedjen csak meg a lánnyal! Nem bánom, száz aranyat kiutalok neki hozományul, de én a koronámat meg nem felezem senkivel. Halálom után – ha ugyan addig el tudja viselni lányom szeszélyeit – nem bánom, övé lehet az egész királyságom.
Még aznap kihirdették a király felhívását, és este már ott is állt az első herceg előtte, aki próbát akart tenni. Bizony ez a herceg úgy festett, akár egy ficsúr: nem volt páncélja, kardja, lándzsája; kék bársonykabátban, hófehér mellényben, térdén selyemmasnival, melírozott hajjal kellemkedett a király előtt.
– Vak koldus legyek, ha ez nem meleg… . – gondolta a király– érdekli is őt a hercegnő, ennek csak a száz aranyra fáj a foga. Na, kíváncsi vagyok, mire jut ez a kikent-kifent hercegecske a sárkánynyal és az óriással. De nem számít, csak a lányomat hozza haza.
Egy nap se telt el, a herceg máris megjött. Szutykos volt, csupa seb, meg horzsolás, és rongydarabok lógtak mindenfelé róla. Az óriás egyszerűen lefújta a hegyről – mesélte – s ő tehetetlenül bukdácsolt le a hegy tüskés bozóttal benőtt lejtőjén.
Sajnálom – mondta nem kis malíciával a király – jöjjön a második jelölt.
A következő tetőtől talpig páncélba öltözött.
Ez már valamivel biztatóbbnak tűnt, ám ez meg összehorpasztva jött vissza, akár egy ócska bádogkanna, mert az Óriás jól meglapogatta, majd ledobta a szakadékba.
Mikor nagy nehezen kikecmergett a vízmosásból, valahogy nem volt kedve ismét visszamenni.
– Ki a következő? – kérdezte a király – Hát sehol senki?!
– Herceg nincs – mondta a Tanácsadó – de volna itt egy fiatal legény – elég furcsa szerzet – aki megpróbálná. Azt állítja magáról, hogy nincstelen matematikus. Valami Szigfridnek hívják.
– Már csak ez hiányzott! – csóválta fejét a király – de hát ha ló nincs… mindegy, vezessék elém!
Kisvártatva kopott ruhájú, csillogó szemű ifjú hajtott fejet az uralkodó előtt.
– Nos, fiam, hát te lennél a harmadik próbálkozó. Hát kardod van-e?
– Nincs, felség.
– És lándzsád?
– Az sincs, felség.
– Akkor hát mid van?
Az ifjú kiforgatta zsebeit: talált egy sárga zsírkrétát, hat darab különböző színű kavicsot, egy ceruzát, és néhány gyűrött, üres papírlapot.
– Hát ez nem sok. – állapította meg a király. – Adjak-e mellé valami fegyvert?
– Minek az? – válaszolta a legény – hisz nem értek se a kardhoz, se a lándzsához.
– Akkor mihez értesz?
– Matematikus vagyok.
– Az meg mi fán terem?
– Számokkal foglalkozom. Számításokkal, hipotézisekkel, játékelmélettel. Valószínűségszámítás, permutáció, kombinatorika, integrál-differenciál egyenletek… nagyjából ez a szakterületem.
– Mit nem mondasz?! Én annyit értek a matematikához, hogy meg tudom számolni az aranyaimat, és ez nekem untig elég. Hát mi a fészkes fenét bíbelődsz te a számokkal? !
– Felség, nehéz lenne ezt elmagyarázni. Ne vedd szemtelenségnek, de úgy érzem, hogy megelőztem a koromat. Nem találkoztam még olyan matematikussal, akivel meg tudnám beszélni téziseimet. Papíron bizonyítottam, hogy a Föld forog a Nap körül, kiszámítottam a gravitációs kvócienst, megalkottam a végtelen számsorozatok törvényét, és…..
– Lárifári! Hát egy krétával, meg színes kavicsokkal akarsz te a szörnyetegek ellen harcolni?!
– Nagy Király! Kérlek, ne becsüld le az elméleti matematikát. Minden, amit eddig tudtunk, s ezután tudni fogunk ezen a tudományon alapul. Adj nekem egy lehetőséget, és én visszahozom a lányodat.
Azonban, – s ezt ne vedd sértésnek – a hercegnő kezére nem tartok igényt. Tudod, nekem van menyasszonyom, de nincstelenül nem vehetem nőül. Azonban a jutalmul felajánlott száz arany megoldaná ezt a problémát.
– Szigfrid! – csóválta ismét fejét a király – Eredj hát! Magad viszed vásárra a bőrödet.
És a legény nekiindult egy szál magában, egyenest a Szavatartó Óriás várának.
Bár nehéz volt felkapaszkodni a szúrós bokrok között, de pár óra múlva már fent volt a hegyen. Ott aztán nagy lihegve bele is ütközött az óriás csupasz lábaszárába. Ha már ott volt, a sárga zsírkrétával egy hatalmas foltot rajzolt az óriás bokájára. Az ebből semmit nem érzett, de aztán lefelé pillantva észrevette a legényt.
– Hohó! – rikkantotta, majd hüvelyk és mutatóujja közé fogva felemelte Szigfridet.
– Lám, itt a harmadik is! Csak nem a királykisasszonyt jöttél te is kiszabadítani, te ágrólszakadt flótás?
– Ugyan, miféle hercegkisasszonyt? – vonta meg a vállát Szigfrid – Épp csak erre tévedtem.
– Csakugyan? – kérdezte az óriás, azzal letelepedett és térdére ültette a legényt.
– Na, akkor most láthatsz egy hús- vér hercegnőt odafent a toronyablakban. Hát a sárkányt látod-e, aki a kaput strázsálja?
– Látom, látom – válaszolta Szigfrid…de jobb lenne, ha nem szorítanál annyira, mert így igencsak nehéz beszélgetni.
– Jó, jó…. – nevetett az óriás és enyhített a szorításon.
– Hát most mit csináljak veled? Lehajíthatnálak téged is, bár abban már nem sok mulatságot találnék.
– Mondjuk én sem…. – bólogatott Szigfrid.
Erre az óriás megint elnevette magát.
– Milyen jóízűen tudsz nevetni! Még jó, hogy nem igaz, amit az emberek beszélnek rólad.
– Miért, mit beszélnek rólam? – kérdezte kíváncsian az óriás.
– Á, semmit – tétovázott Szigfrid – csak hogy már emészt a rossz nyavalya.
– Engem?! – hüledezett az óriás – hisz magad is láthatod, hogy te már egészen besárgultál.
– Hogy én besárgultam? Ugyan mitől sárgultam volna meg?
– Hát a kéngőztől. Hisz te is tudod, mennyi bajt okoz a sárkány lehelete. Előbb csak sárga foltok jelennek meg a beteg testén, bár terajtad még semmi sem látszik. Ámbár…. – harapta el Szigfrid a szavát, és összeráncolt homlokkal vizsgálgatni kezdte az óriás bokáját.
Az is követte tekintetét, és ámulva látta, hogy bokáján egy nagy sárga folt éktelenkedik.
– Ez nem lehet igaz! – dadogta az óriás. – Hát már csakugyan kiütött volna rajtam?
– Egyelőre nem túl veszélyes. Ezzel még akár fél évig is elélhetsz. Igaz, a sárkány nélkül talán még száz évig is kibírhatnád. De mit lehet tenni? Ez a szerencsétlen jószág nem tehet róla, hogy mérgező a lehelete. Kedvenc házőrződet csak nem lehet elpusztítani.
– Még hogy nem?! – üvöltötte az óriás. – Mindjárt meglátod! Hát azt hiszed, hagyom magam inkább megmérgezni?
Azzal felszaladt a várba és egy szörnyű nagy lándzsával tért vissza.
Irtózatos küzdelem kezdődött: a sárkány lihegett, sárga gőzfelhőket eregetett ki mind a hét pofájából, ronda pikkelyes teste ide-oda tekergett, fogait csattogtatta, az óriás meg körülötte keringve próbálta meg bevinni a halálos döfést. Jó egy óra múltán az óriásnak sikerült szíven szúrnia a sárkányt, az egyet rándult, és csakhamar kimúlt.
– Na mit szólsz?! – lihegte az óriás, földhözvágván lándzsáját. – Láttad ezt?
– Hatalmas vagy – tapsolt Szigfrid, azzal elgondolkodva hozzátette – ..ámbár, ha eszed is oly sok lenne, mint erőd.
– Miért, mi baj van az eszemmel? – kérdezte gyanakvóan az óriás.
– Szerintem semmi… csak épp az emberek azt híresztelik, hogy agyilag, szóval fejben nem vagy valami erős. Állítólag nem tudsz gyorsan, célratörőn gondolkodni, gyenge a logikai képességed, meg ilyenek….
– Hogy agyilag zokni vagyok?! Én?! Hát ne legyen Szavatartó óriás a nevem, ha bármilyen elméleti probléma kifogna rajtam!
– Hát, tehetünk egy próbát… – nyúlt Szigfrid a zsebébe.
– Nézd, itt van egy fehér és egy piros színű kavics. Megmondanád nekem, hogy hányféleképpen lehet ezt a két színt variálni?
– Úgy érted, hogy…?
– Úgy értem, hogy hányféle kombinációban lehet összerakni a színeket. Úgy értem, hogy vagy fehér-piros, vagy piros-fehér. A megoldások száma tehát kettő és ezt a matematika nyelvén két faktoriálisnak hívják. Ugye nem nehéz? Na, akkor itt van egy zöld színű kavics is.
Meg tudnád mondani nekem, hogy ennek a három különböző színű kavicsnak hányféle színsorrendje lehetséges? Úgy értem, hogy sorold fel az összes lehetséges variációt.
– Hát, piros-fehér-zöld, zöld-fehér-piros, fehér-piros-zöld, zöld-piros-fehér,… a fenébe is, adjál egy papírt meg ceruzát.
Szigfrid adott neki, és az óriás nagy nyögések után közölte a végeredményt.
– Hatféleképpen. – mondta diadalmasan, és megtörölte verejtékező homlokát.
– Helyes válasz. – nyugtázta Szigfrid – bár kissé lassú voltál. Azt hiszem ezt a … hmm… képességbeli hibát emlegetik veled kapcsolatban az emberek. De cáfolj rájuk!… mondd csak, képes lennél hat különböző színű kavics összes kombinációját kiszámolni? Őszintén szólva, nem vagyok biztos benne.
– Hogy én ne lennék képes?! Ne legyen Szavatartó Óriás a nevem, ha felállok a megoldás nélkül – nem, nem állok fel, szavamra mondom, inkább éhen pusztulok!
– Te mondtad…. – bólintott Szigfrid, azzal elővette zsebéből a megmaradt kék, sárga és fekete színű kavicsokat, megrázogatta a tenyerében, aztán az óriás lába előtt heverő többi kavics közé gurította a színes kövecskéket. Az óriás tétován meredt a kavicsokra, Szigfrid egy darabig mosolyogva nézte, aztán leereszkedett a völgybe megebédelni. Amidőn késő este visszajött, az óriást elég rossz állapotban találta.
– Eddig 481 variáció! – hörögte a szerencsétlen és a szétszórt papírlapokra meredt. Istenem, milyen éhes vagyok, és nem, nem állhatok fel!
– Nem bizony, hisz te vagy a Szavatartó! És nézd csak meg…..! – emelt fel egy papírlapot Szigfrid – itt a piros-zöld-sárga-kék-barna-fekete variációt kihagytad, nem beszélve arról, hogy itt ezt a színsorrendet már egyszer leírtad. Nagyon fáradt vagy?
– Minden óriások Istenére! Szétrobban a fejem, mondd már meg, hányféle színsorrend képezhető ezekből az átkozott hatszínű kavicsokból?
– Nem akarlak elkeseríteni, de 720. Mivel nem ismered az algoritmust, félő, hogy itt pusztulsz éhen, mielőtt rátalálnál a megoldásra. Ezt azért mégsem akarom; ezennel felmentelek adott szavad alól, s csupán egy feltételt szabok: hibátlanul válaszolj egy mentőkérdésre. Nyugodj meg, ez a kérdés könynyebb lesz, mint az előző volt. Ha helyesen válaszolsz, elmehetsz végre megtölteni a hasadat…, ha nem, … de hiszen ismered a következményeket. Áll az alku?
– Áll, áll!.. de mondd már azt a kérdést!
– Jól figyelj! Ha Piroska lánya az én lányom anyja, ki vagyok én? A lehetséges válaszok: a nagyanyja, az anyja, a lánya, az unokája, én vagyok Piroska. De vigyázz, mert csak egyetlen helyes válasz létezik.
Az óriás elképedve meredt Szigfridre.
– Ismételd meg ezt a… ezt a feladványt.
Szigfrid megismételte. Az óriás kétségbeesett gondolkodásba kezdett.
– Ha Piroska lánya, az én lányom… – motyogta – akkor én vagyok… jaj, hogy szaggat a fejem! – kiáltotta, és két kézzel kezdte nyomkodni a halántékát.
– Ha Piroska lánya… – próbálkozott újra és újra kigúvadt szemmel, aztán a hihetetlen szellemi erőfeszítéstől megpattant egy ér az agyában és a szélütött óriás ültő helyzetéből hatalmas robajjal a földre zuhant.
– Lám, lám Szavatartó! – veregette meg Szigfrid az utolsókat hörgő óriás vállát – egy óvodásoknak való feladvány megoldásához nem volt elég eszed… de királylányt rabolni bezzeg volt! Csak magadra vess!
Aztán zsebrevágta a hat színes kavicsot és felmászott a toronyba, kiszabadítani a királylányt.
– De hisz te nem is vagy herceg! – fogadta ajakbiggyesztve megmentőjét a hercegnő. Talán még lovag sem vagy!
– Bizony én egyik sem vagyok. – mondta Szigfrid és sarkon fordult. Hát akkor maradj csak szépen itt – szólt vissza a válla fölött – tőlem aztán maradhatsz ebben a toronyban, akár az idők végezetéig.
– Vár, várj csak….! – kiáltotta kétségbeesetten a hercegnő, mert eszébe jutott vészesen fogyó élelmiszerkészlete. – Nem is úgy gondoltam! Szépen kérlek, vezess engem haza!
Szigfrid egy pillanatig látszólag tétovázott, aztán ölébe kapta a lányt, lebotorkált vele a hegyről, és meg sem állt drága terhével a király palotájáig. A palota kapujában már ott várta menyasszonya, és kisvártatva mindhárman ott álltak az uralkodó előtt.
Volt is nagy öröm! A király ölelte, csókolta lányát, majd a szabadító felé fordult:
– Szigfrid! Istenemre, többet érsz te tíz hercegnél! Ezennel megduplázom a száz aranyat, megérdemled, épségben visszahoztad egyetlen lányomat. Hogy ez miképpen sikerült neked, majd elmeséled az esküvői asztalnál. Mert én most megkérlek téged, vagy ha úgy tetszik megparancsolom – mosolyodott el a király – hogy menyegződet palotámban tartsd meg!
Te, szépséges és állhatatos menyasszonyod, udvarnépem, s mindenki, akit ti meghívtok a szertartásra, – a vendégeim vagytok. S úgy gondolom – mondta kacagva a király – hogy igenis, szükségem lesz egy udvari matematikusra.
Azzal megölelte Szigfridet, és akkora rezesbandás-tüzijátékos lagzit csaptak, hogy az emberek azóta is csak erről beszélnek.
Likes
No Comments