(Néhány rabló is szerepel majd, de negyvennél remélhetően kevesebb)
a 005-ös terjesztőt, Tranovecz Lacit életéről meséltetjük
Elnézést kérek olvasóimtól, ha a címet kicsit durvának találják. Interjúalanyom meglehetősen kacskaringós életpályát futott be, volt gyesen, mint kispapa, és volt marhapásztor ridegen tartott, ezért kissé vadóc állatok között. Belefáradt a küzdelmekbe, semmi reményt nem lát arra, hogy sorsa rendeződhetne. Ha csak azt nem tartjuk rendezettségnek, hogy a legfegyelmezettebb és legöntudatosabb Fedél Nélkül terjesztők közé tartozik. Kevés oka lenne a vidámságra, mégis többnyire jókedvű. Csak olyankor változik a hangulata, amikor az őt ért igazságtalanságokról beszél. Ebből kijutott neki alaposan. De sem a harag, sem a szomorúság nem tartós hangulat nála. Lapunk megjelenésének másnapján lesz 46 éves. Boldog szülinapot, Laci!
– Mi a legkorábbi emléked gyerekkorodból?
– Jóformán nincs is emlékem. Jó volt, szép volt, dolgoztam. Segédkeztem házépítéseknél, különböző munkafolyamatokban. Az otthoni építkezésen is segítettem a szüleimnek. Az kicsit rossz volt, hogy állami gondozásban is voltam. Nem tudom, miért, hogyan kerültem intézetbe, 8-9 éves lehettem akkor. Ezt anyám tudná megmondani. Aztán visszakerültem a szüleimhez, harmadiktól kisegítő iskolába jártam.
– Amikor visszakerültél a szüleidhez az intézetből, ők hogy fogadtak?
– Jól. Kellemesen. Az intézetben is látogattak. Akkoriban még mások voltak a viszonyok, minden más volt, mint manapság. Ahhoz képest ma minden rosszabb.
– A szüleid mivel foglalkoznak?
– Már nem élnek szegények. Amíg dolgoztak, mezőgazdasággal foglalkoztak. Állatokat tartottak. Birkatenyésztéssel, juhállománnyal foglalkoztak.
– Amikor kikerültél az intézetből, építkezéseken dolgoztál, otthon segítettél. Azután hogyan tovább? Milyen munkahelyeid voltak?
– Először egy építési vállalatnál dolgoztam, az iskola helyezett el Budapestre 1981-ben. Itt mint betanított kőműves és betanított ács-állványozó dolgoztam. Munkásszállón laktam. Munka mellett végeztem el a különbözeti iskolát. Annál a vállalatnál körülbelül öt évet dolgoztam. Ott ismertem meg a volt nejemet is. 1985-ben összeházasodtunk, négy év múlva elváltunk. Eleinte apósomnál laktunk, aztán hol anyós, anyámék, össze-vissza…
– Mikor születtek a gyerekeid?
– A fiam 1986-ban, a lányom 1988-ban született. Egyszer a fiam megkeresett. Nem sokat beszéltünk, vagy másfél-két percet talán. A szállón keresett meg. Agresszív volt. Nem hallgatott meg. Nem tudom, miért. Lehet, hogy engem okol, hogy én vagyok a bűnös, amiért az anyjával elváltunk. Én csak annak örülök, hogy a lakást ott tudtam nekik hagyni.
– A feleséged a két gyerekkel képes volt fönntartani azt a lakást?
– Nem. A volt feleségem elment. Mindenféle férfiakkal tartott kapcsolatot, többektől gyereke is született. A közös két gyerekünket anyu meg apu nevelte. Persze én is besegítettem nekik. Pesten dolgoztam, elhelyezkedtem a Matávnál. Kiskirály voltam. Ültem az öltözőben. Íróasztalom volt, előttem a telefonok zsinórban. Oda telefonáltam, ahova akartam. Ha szóltak, ugranom kellett persze. Amikor nem volt munka Pesten, akkor vidéken dolgoztam. Aztán anyámékkal sajnos megromlott a kapcsolatom, azért, mert egy rohadt Kft-s vállalkozó csak dolgoztatott, de nem fizetett ki. Anyám kirúgott otthonról, mert nem volt pénz. A vállalkozó becsapott. És akkor persze volt vizsgálat, ami megállapította, hogy ők tiszták. Semmi törvénybe ütközőt nem követtek el. Hogy miattuk családok és emberek élete ment tönkre… Hogy a nagyurak megtehetik, hogy mások életét tönkre tegyék és még mindig ők a jó emberek… Én meg itt vagyok. Tudod, hogy jöttem el én otthonról? Egy zöld hátitáskával, beletettem egy öltözet ruhát, egy negyed kiló kenyeret, meg fél tábla szalonnát és fél kiló vöröshagymát. Ennyivel indultam Budapestnek. Aztán később a tartozást kifizették, végül megkapták a gyerekek. Vagyis anyám vette föl a pénzt postástól. A gyerekekre költötte azt a pénzt, ezt én is így akartam. De akkor már vissza nem mehettem.
– Amikor Pestre jöttél hajléktalannak, mi történt, hogy éltél?
– Az utcán voltam először. Ugyanúgy, mint a volt nejem, az is utcán volt már akkor rég. A lányom hét hónapos volt, amikor elváltunk. Én maradtam gyesen a picivel. A volt nejem akkor került utcára, nem volt senki, aki őt befogadja. Aztán a Dankó utcai hajléktalanszállón aludhattam.
– Tudtál úgy munkát vállalni, hogy éjjeli menedékhelyen volt a szállásod?
– Igen, de volt egy csalódásom, Kesztölc. Akkoriban nem volt állásom, kikerültem a Matávtól. Nehéz volt elfogadni ezt az állapotot. Kiálltam a Moszkva térre reggel négykor, hátha akad olyan vállalkozó, aki ad szállást. Odajött egy ember, azt mondja tehenekkel kéne dolgozni. Tudtam, ez nagyon kockázatos, mert többen megjárták ilyen módon. Hú, az kegyetlen dolog volt. Azt te nem tudod, milyen, amikor veled szemben negyven tehén megáll… Foglalkoztam én tehenekkel korábban is, de életemben ilyet még nem láttam. Mozdulatlanul álltak, majd fölnéztek az égre. Én is mozdulatlanul álltam, mert úgy éreztem, ha megmozdulok, akkor végem, engem agyontipornak. Ennek ellenére megindultak. Belöktek a fűbe… De megúsztam. Meglátták a sarjadó kukoricavetést, ettől indultak meg. Számomra azonban sokkal nagyobb baj volt, hogy a gazda többnyire „elfelejtett” ebédet hozni. Én meg kifejtem a teheneket. Egy jó fél liter tejet kifejtem és megittam. És tudod, ha nem a megfelelő időben és nem a megfelelő alapossággal fejik a tehenet, akkor az jóval kevesebb tejet fog adni este, mint rendesen. Az a tehén, amelyik megvendégelt ebédre, egy hétig napi húsz liter tej helyett nem adott, csak négyet-ötöt a gazdának. Persze egy idő után rájött a turpisságra.
– Fizetni is úgy fizetett, mint ahogy élelmezett?
– Három hétig voltam nála, de pénzt egyáltalán nem adott. Egyszer adott kétezer forintot, akkor szöktem meg tőle. Visszajöttem Pestre. A ruháim nem voltak meg, igazolványokat meg újat kellett csináltatni. Attól kezdve csak evickéltem, tengődtem. Üvegeztem, gyűjtöttem ezt-azt, amit megvettek. Dolgoztam, mint utcatakarító, meg az Üdvhadseregnél takarítottam. Akkor ott is laktam. Ez egy rendes bejelentett munka volt. Aztán az ital miatt elküldtek az Üdvhadseregtől. Onnan mentem a Dankóba, utána Madridi… Gyakorlatilag az összes szállót végigjártam. Aztán 1993-ban elkezdtem újságozni. Azóta folyamatosan ebből élek. Mostanában egyre több atrocitás ér, hajléktalanok részéről is, mert úgy érzik, nekem tulajdonképpen túlságosan is jól megy. Csak azt nem veszik figyelembe, hogy meg kell dolgozni azért a pénzért. Egyesek nem hajlandók tudomásul venni, hogy a közösségért is dolgozni kell. Mert ha mi, terjesztők együtt is teszünk valamit, akkor sokkal jobban fog működni minden. Nekem ez a meglátásom. Vannak közös programok, mentünk kirándulni, a budai hegyekben többször is voltunk, meg Horvátországban is, meg Bécsben.
– Mennyi bevételed van egy nap a terjesztésből?
– Változó. Előfordulnak rendkívüli összegek, nyolc éve valaki adott tízezer forintot. De hát ez sajnos csak egyszer történt. Ha ezt a pénzt be kellett volna osztanom nyolc évre, ugyancsak rossz lett volna. Van, amikor egy nap bejön két-háromezer forint, van, amikor egy hét alatt. Ebből be kell fizetni a szállásdíjat is, meg fedezni a megélhetés költségeit. Ruházkodásra ebből nem telik, azt adományba kapom. Csak a mosószert, meg a tisztálkodáshoz szükséges dolgokat tudom megvenni. Van, amikor kajára sem nagyon jut, de az ritkán.
– Arra nem gondoltál, hogy abbahagyod az alkohol fogyasztását? Esetleg segítséggel?
– Nem. Én már így maradok. De van annyi fegyelmem, hogy csak munka után iszok, így nem érheti szó a ház elejét.
– Hogyan tervezed a jövődet?
– Jó lenne egy lakókocsit szerezni, meg egy kis parcellát hozzá valahol. Remélem a másfél éve húzódó leszázalékolásom is befejeződik lassan.
(Laci nyugdíjigényét, megromlott egészségi állapotára tekintettel 2007 őszén adtuk be. Azóta megállapítást nyert, hogy egészségkárosodásának mértéke és szolgálati ideje Rendszeres Szociális Járadékra teszi jogosulttá. Csak egy igazolást kellene beszereznie a lakcíme szerinti Rehabilitációs Bizottságtól, hogy nem tudnak számára rehabilitációs munkahelyet biztosítani. (15 év alatt egyetlen esettel sem találkoztam, amikor tudtak volna.) Csak ennyi kell, hogy megkaphassa az ellátást. Egy darab papír. Csakhogy, a Rehabilitációs Bizottságokat 2008-tól az új nyugdíjtörvény megszüntette, ezeket a helyi önkormányzatok már nem hívják össze, így ilyen igazolást már nem ad ki senki. 2009 elején sikerült végre az illetékes önkormányzat Szociális Osztályát és a Nyugdíjbiztosítót párbeszédre bírnunk, ma még nem tudtak megegyezni… Lacit 18 hónapja illetné meg nyugdíj(szerű ellátás), hogy jövedelem nélkül él, a két hivatal nagyon sajnálja… – a szerk.)
