Akkoriban már – igaz, nagyon szűk körben, és szigorúan kutatási, gyógyászati célokra – engedélyezett volt az ember klónozása. A donorokat hátrányos helyzetű, egészséges emberek közül sorsolták ki, akik 3000 eurót kaptak a fülcimpájukból levett szövetmintáért. A klónokat a szigorúan őrzött intézetben tartották, a „szülőknek” pedig alá kellett írni egy nyilatkozatot, hogy sohasem láthatják, látogathatják a belőlük másolt teremtményeket.
Részemről különösebb hezitálás nélkül aláírtam a szerződést: egyrészt húsz éve nem láttam egyben ennyi pénzt, másrészt nem nagyon érdekelt, hogy mire fogják használni hasonmásomat az intézetben. „Ő nem én vagyok” – gondoltam, és nem is foglalkoztam többé a szerződéssel.
Egészen addig, amíg egyszer a Körúton ténferegve szembe nem sétáltam önmagammal. „Le kéne állni a piázással…” – ráztam meg a fejem, mert nem akartam hinni a szememnek. „Azért ez mégsem az Elvarázsolt Kastély – gondoltam – itt nincsenek kettős fénytörésű, fényvisszaverő kirakatüvegek, nincs délibáb sem, nem is vagyok annyira részeg… Hát akkor mi az isten csudája ez az egész? Feltettem a szemüvegemet, meresztgettem a szemem, hiába – egyre közelebb értem magamhoz… Illetve ahhoz a valakihez, aki pontosan úgy nézett ki, mint én. Mielőtt összeütköztünk volna, megtorpantam hasonmásom előtt.
– Na, álljunk csak meg egy elegáns pillanatra! Ki vagy te?
– Én te vagyok. És te én. Miért?
Egy darabig döbbenten álltam, aztán eszembe jutott az egyetlen lehetőség.
– Te, te!… Megszöktél az Intézetből! Hisz téged belőlem klónoztak!
– Fordítva – mondta nyugodtan.
– Micsoda?! csak nem azt akarod mondani, hogy én vagyok a te klónod?
– Pontosan ezt mondom.
Nekitántorodtam a falnak, miközben irgalmatlan sebességgel gondolatfoszlányok cikáztak át az agyamon.
– Szóval, azt állítod, hogy te előbb voltál, mint én?
– Pontosan ezt mondom.
– Várj, hadd gondolkodjam egy kicsit… Csak egy kis időt kérek.
– Csak nyugodtan…
– Na, – mondtam egy idő után ravaszul – ha te én vagy, akkor rendelkezel az emlékeimmel is.
– Természetesen.
– Valóban?!… Akkor mondd meg nekem, hogy hogyan kezdődött ötödik általánosban az osztálynévsorunk?
– Acsai, Bánó, Bártfai, Csernus… – sorolta gondolkodás nélkül.
Megállt bennem az ütő. Elsápadhattam, mert nyugtatólag veregetni kezdte a vállamat.
– Na jó, – vettem nagy nehezen erőt magamon – akkor azt mondd meg nekem, kibe voltam szerelmes nyolcadikos koromban?
– Azt kérdezed, hogy kibe voltam ÉN szerelmes nyolcadikban? Hát a Kozák Icába! Miért, te is? – és egy pillanatra furcsa mosoly villant a szája sarkában.
Ez már sok volt: megremegett a lábam, elhagyott minden erőm, és egy pillanatra kénytelen voltam megkapaszkodni a karjában.
– Te, figyelj ide! – nyögtem – váljunk el, most rögtön… amíg nem késő.
– Hát, váljunk – mondta rezignáltan.
Azzal búcsút intettünk egymásnak, és egyszerre megindultunk jobbra. Pár lépés után sarkon fordultunk, és – megint csak egyszerre – elindultunk balra.
– Na, most álljunk meg! – kiáltottam – ennek így semmi értelme!
Megvonta a vállát:
– Nem is lesz: hisz egyformán gondolkozunk, s így mindig mindketten ugyanazt akarjuk. Mi egyek vagyunk. Nincs te és én, csak MI, azaz hiába vagyunk ketten, mégis ugyanazok vagyunk.
– Akkor ez azt jelenti, hogy többé nem tudunk elszakadni egymástól?
– Nagyon úgy néz ki.
– Na nem…! Én nem vagyok, és nem leszek a klónom klónja! Hisz általam születtél, belőlem teremtettél.
– Fordítva
– Fordítva, fordítva… nyald a seggem ordítva! – üvöltöttem – hagyd már ezt a hülye fordítvázást,… halálra idegesítesz!
– Pedig bele kell nyugodni a megváltoztathatatlanba: nincsen ember, nincs az a technika, mly meg tudna különböztetni minket egymástól. Azonos az ujjlenyomatunk, az írisztérképünk, a génállományunk – látod, minden – még az emlékeink is azonosak. Egyébként éhes vagyok – közölte némi szünet után – Úgy gondolom mindketten PONTOSAN ugyanolyan éhesek vagyunk. – és megint feltűnt a szája sarkában az a félmosoly.
(Az ördögbe is: én is tényleg éhes voltam.)
Így aztán elmentünk a Nyugati aluljáróba, és kértünk két hamburgert. amikor a pultoslány kiadta az első szendvicset, egyszerre nyúltunk érte, egyszerre fogtuk meg. és egyikünk sem akarta elengedni zsákmányát.
– Na de uraim! Mindjárt kész a második… – méltatlankodott a csajszi.
Minket ugyan nem érdekelt: a dulakodás során kettészakítottuk a töltött zsemlét, és egy pillanat alatt elpusztítottuk. Már éppen nyúltunk volna a második adag felé, amikor elénk toppant egy olyan jó harmincas, kifestett harci-kanca.
– Sziasztok fiúkák!… Nincs kedvetek? – risszantott egyet magán a prosti-néni. – Húsz euró, és tíz perc fejenként. Nálam. Na…?! – csicseregte. – Még úgysem voltam ikrekkel!… Ezért az engedmény – tette meg ajánlatát.
Hasonmásomra sandítottam, és egyszerre bólintottunk. (Szentséges ég – gondoltam – lehet, hogy ez is régen volt nővel? Lehet, hogy PONTOSAN olyan régen , mint én?! – de aztán elhessegettem magamtól a nyugtalanító kérdéseket.)
Felmentünk a nő lakására, letettük a pénzt, levetkőztünk, és én már indultam is volna egy kis kirándulásra az Örömök Völgyébe. De ez az átkozott klón is így gondolta! Jó másfél prces huzakodás után a prosti megunta a hajcihőt, és a hasára fordult.
– Na, fiúka! – mutatott rám a válla fölött – Te most szépen megleped hátulról a nénit, te pedig – mutatott a klónra – elém állsz és lerendezlek másképp.
„Legyen” – gondoltam, és már léptem volna a célterület felé, amikor az átokfajzat mellém ugrott, és oldalba bökött:
– Nem – rázta meg a fejét – Semmi francia! Én luksizni akarok!
– Te! – sziszegtem az arcába – Ez itt mégsem egy hamburger, amit kettészakíthatunk. Várj a sorodra!
Ekkor szakadt el a rosszéletű hölgynél a cérna:
– Na fiúkák, most felöltöztök ezerrel, és elhúztok innen! Ha még egyszer meglátlak benneteket, esküszöm, átmegyek az aluljáró túlsó oldalára.
– Idefigyelj! – mondtam a szörnyetegnek az utcán – Találjunk ki valamit, mert így éhen halunk, egyebekről nem is beszélve. Mondd csak, szoktál te inni? Úgy értem alkoholt?
– Hát persze… Három deci bor tisztán, ötször-hatszor ismételve. PONTOSAN úgy, mint te… – s rám villantotta gúnyos mosolyát.
Pár perces beszélgetés után lementünk az első borozóba. A pult elé álltunk, jó másfél méterre egymástól.
– Főnök – szóltam a kocsmárosnak – Hozzon ki nekünk, legyen szíves, kétszer három decit, aztán legyen olyan jó, álljon közénk, és egyszerre nyomja mindegyikünk kezébe a saját poharát!
Busás borravalót adtunk, a dolog működött, és estére sikerült pocsolya-részegre innunk magunkat. Záróra után elindultunk a Teleki térre, egy kis szellőztetésre.
– Te! – mondtam egy idő után – Csak a rend kedvéért, tisztázzunk valamit. Ugye én voltam előbb?
– Fordítva – dünnyögte.
Na, akkor nekiestem, de ő sem kímélte magát. Pár perc múlva szétszakadt szemöldökkel, vérző szájjal, gyönyörű monoklikkal tápászkodtunk fel.
– Döntetlen – jelentette ki a szörnyeteg – de hisz nem is lehetett másképp. PONTOSAN egyforma erősek vagyunk.
Egy darabig csípőre tett kézzel lihegtünk, aztán csak eszembe jutott valami:
– Megvan, te átkozott szökevény! – csaptam a homlokomra – A kezemben van a perdöntő bizonyíték! – azzal ellökdöstem egy bankautomatáig.
– Látod? – húztam elő a bankkártyámat – erre utalták a háromezer eurót, amit azért kaptam, hogy te – általam – életre kelhessél. Még kell lennie rajta ezerkétszáz eurónak.
Bedugtam a kártyát, és megmutattam neki az egyenleget.
– Ügyes trükk. – mondta – Azzal elővett egy ugyanolyan bankkártyát, és ő is megmutatta az ezerkétszáz eurós egyenlegét. Erre már nem volt mit mondanom.
Egy ideig csak néztük egymást, aztán összekapaszkodtunk, és – mint két örökre összenőtt részeg tengerész – eltántorogtunk a Baleseti Intézet felé.
2009 július, első díj
