Kezdj magaddal valamit! – beszélgetés Kukorelly Endrével

– Remélem, nem sértő, ha azzal kezdem, számomra a Kukorelly név sokáig a képzőművészettel kapcsolódott össze. Azon túlmenően, hogy bokros teendői között még tanított is a Képzőművészeti (akkor még) Főiskolán, van valami alapja az én képzelődésemnek?
– Nincs. Ha így van, az pusztán egy régi szívfájdalmamra utal -, hogy menynyire nem ismeri még a művelt nagyközönség sem a kortárs irodalmat. Nem az a baj, hogy az elektronikus sajtó így leuralja a közbeszédet, hanem, hogy – nem túl korrekt módon – túlságosan is alámegy színvonalban, így aztán ide nem fér be a magaskultúra. Ennek megfelelően pont írókat-művészeket nem ismernek emberek. Hovatovább a színészeket sem! Emlékszem az arcára annak az embernek, akinek még a kereskedelmi tévék alakulásakor ajánlottunk egy ütős-pergős, szórakoztató, de színvonalas irodalmi műsort. Nem egyszerűen nem kellett neki, hanem még fintorgott is. Szóval kölcsönösen fintorgunk – és ez a néphülyítés az eredménye a dolognak.
– Úgy gondolom, hogy az Ön írásai eléggé ütős választ adnak arra a régóta meglévő, a sznobok által életben tartott megkülönböztetésre, ami úgy foglalható össze, hogy VAGY szórakoztató olvasnivaló VAGY művészi. Egyszóval, lehet-e magas színvonalon írni – szórakoztatóan? Kérem, soroljon föl néhány olyan művét, ami(k)re büszke.
– A művészettel való foglalatosság, alkotás és befogadás élvezetes dolog. Magyarán szórakoztató. Ha jól csináljuk – jól készítenek föl erre szüleink és az iskola – olyasmi élvezetet okoz, épp oly függővé lehet válni tőle, mint az alkoholtól, szerencsejátékoktól, drogtól. „Csak” annyi a különbség, hogy míg ezek leépítik a személyiséget, az írás, az irodalom fölépíti. Én ezért csinálom – és mindenkinek szívből ajánlom, próbálja maga is. Legfontosabbnak TündérVölgy és Ezer és 3 című regényeimet gondolom. Hosszú szövegekbe amúgy is valamiképp „bele kell költözni”, és a rendszeres foglalatosság megszervezi az életet. Rom. A komonizmus története című könyvem az esszé és a rövidpróza műfajai közt mozog, a létezett szocializmusról szól, igyekszem minél jobban – és élvezetesebben – lefedni a témát. 10 verskötetem van, idén könyvhétre jön a legújabb, címe: Mennyit hibázok, te úristen. Legjobban azonban gyerekverskönyvemet, a Samunadrágot szeretem.
– Beleolvastam-hallgattam a gyermekverseibe.  Kifejezetten tetszett az, amelyikben a hajmosás is szerepel. Én is szívesen levenném fejemről a hajamat és beadnám mosásba, hogy azidő alatt azzal foglalkozhassam, ami igazán érdekel. Ez az Önben lévő gyermek „kibuggyanása”, vagy írói fogás ?
– Íróknál minden írói fogás. Ám a technika csakis akkor működik, ha aki alkalmazza, őszintén csinálja. Jól gondolja, igyekeztem megkeresni a bennem lévő 6 és háromnegyed éves – kislányt. Aztán persze nyilván nem lett az – még sosem voltam kislány –, hanem én vagyok ott is. Az írás alapvetően az empátia, mások világába, mások helyzetébe való beleérzés képessége. Miután elkészültem vele – gyorsan kellett megírnom –, alig tudtam „lejönni” róla, folyton újabb s újabb rímek és ötletek jutottak eszembe. Nagyon rá tud állni az ember bizonyos metódusokra, hozzászokik, ragaszkodik hozzá, rutinná, válik sok minden. Jó, ha le tudok válni erről-arról, tudok változtatni a szokásaimon, beidegződéseimen, képes vagyok alkalmanként változtatni az életemen. Nem beletörődni, belefásulni, nem megadni magam. Nem mindig a könnyebb ellenállás felé menni el.
– Ön – az íráson kívül – szervez, tanít, irodalmi társaságban ténykedik, a Kalligram című lapnál is dolgozik.  Ha van néhány hulladék másodperce, akkor mit csinál?
– Akkor elájulok a fáradtságtól. A legfontosabb az íráson kívül számomra a tanítás. Mindenhova szívesen megyek,  egyetemre és szakmunkástanuló-intézetbe, óvodába vagy gimnáziumba, és mindenkit igyekszem rávenni arra, hogy legalább naplót kezdjen írni. Ez fontos, az írás ugyanis tükröt tart nekünk, némi esélyünk nyílik arra, hogy megismerjük magunkat. És – csakis magunkon keresztül – meglepő dolgokat fedezzünk föl az életről. Tanítok a Magyar Íróakadémián olyanokat, akik írni akarnak, és a legfontosabb tapasztalatom épp az, hogy mindez nem egyirányú ők is tanítanak engem. Kölcsönös viszony.
– Nőként nem teszem utolsó helyre, hogy Ön rendkívül jóképű, fiatal(os), s bizony adott témát bulvárlapoknak is. Szimpatikus, hogy nem tiltakozott látványosan, hiszen az élethez ez is hozzátartozik. Azt sem titkolom, hogy az egyik színvonalas női magazinban nagy lelkesedéssel olvastam evélváltását Karafiáth Orsolyával, ami finoman erotikus, ironikus, női-férfi „pengeváltás” volt. Többször elolvastam, és középkorú, de fiatal lelkületű nőként sokat tanultam belőle, helyesebben: néhány általam képviselt dologban megerősített.
– A bulvár olykor vicces, olykor brutális, tisztára, mint az élet. Ha valaki a közönség elé áll, kalkulálnia kell a kíváncsiságtól az irigységen keresztül a gyűlölködésig terjedő emberi reakciókkal. Legjobb persze, ha úgy érzi, szeretve van. Ismerősen jó érzés, ha az embert valaki megerősíti valamiben, például most Maga engem ezzel a kérdésével! Kell a viszszajelzés mindenkinek, és mindenki képes erre, egymást erősíteni – nem pedig lehúzni, mert sajnos arra is képesek vagyunk. Ugyanis sokkal inkább hasonlítunk egymásra, mint különbözünk, és írás közben, a magam megismerésén át, másokról is kezdek megtudni ezt-azt. Az írás egyrészt beszélgetés-javaslat, másrészt pedig erős javaslat arra, hogyan élj, mit kezdj magaddal. Hogy – egyáltalában – élj, és igenis, kezdj magaddal valamit! A leginkább „lehangoló” írás is az életet igenli, mert aki írta, ilyesmi pozitivitás nélkül nem lett volna képes megcsinálni. Goethe például nagyon „pozitív” volt, és akik a Werther miatt öngyilkosok lettek, nem őt, inkább saját magukat értették félre. Tény amúgy, számomra a női-férfi viszonylatok mindennél érdekesebbek, legújabb regényem, az Ezer és 3 avagy a nőkben rejlő szív is erről szól. És most úgy gondolom, ez lesz a fő motívuma annak, amit ezek után igazából írni akarok.
– Éles váltásban most hadd kérdezzem meg, hogy Ön, aki az Fedél Nélkül  éves díjkiosztóján zsűrizi a hajléktalanok írásait, tehát kicsit belelát a hajléktalanok helyzetébe, lelki világába, miben lát kiutat? Önt mi szokta segíteni a saját „mélyrepüléseiből” való kijutásban ?
– Igazából mindenki csak magára számíthat, jobb, ha ebből indulunk ki. Valóban, segíts magadon, Isten is megsegít. De azoknak, akik másoknál sokkal jobb helyzetben vannak, segíteniük kell a többieken, pusztán önző szempontból is. Ugyanis akkor egyszerűen jobban fogják majd magukat érezni. Senkinek nincs annyira különb élete, hogy köphetne mások sorsára. Ostoba és önsorsrontó, nem ért semmit semmiből, aki így látja. A szolidaritás is a legegészségesebb önzésen alapul, korántsem kell magam „feláldozni” mások miatt. Ha jót akarok magamnak, jót akarok másoknak is, ez amúgy a civil, a polgári alapmagatartás. Ezért várható főként a civilektől, hogy ténylegesen tegyenek az elesettekért. És, sajnos, nem az államapparátustól, mely mindenkor alapvetően, túl nagy részt saját jogfolytonosságával van elfoglalva, a közügyek intézését pedig mindig a „majdba”, a jövőbe, a hatalma biztosítása utánra tolja. Mert nincs ilyen „után”, a hatalom megszállottjai számára sohasem elégséges és nem elég biztos. Ezért is tombol ez a gátlás nélküli korrupció: a hatalmukat veszélyben érzők „gyorsan még” kilopják, amit lehet.
– Nagyon sokan vagyunk, akik hoszszú ideje nem tudnak könyvet vásárolni, sőt, a könyvtári tagság is megfizethetetlen néhányunknak. Lenne ötlete arra, hogy ezen hogy lehetne változtatni? Sokunknak a valódi kultúra elérhetetlensége oly mértékben fájdalmas, amit még a minőségi kaja vagy adományba kapott mohair-pulover sem kompenzál.
– Ez az alapja mindennek. Tűrhetetlen, hogy emberek testi és szellemi tápláléktól meg legyenek fosztva. De ez a megfosztottság csak akkor számolódhat föl, ha mindenkinek tető van a feje fölött. Számomra elviselhetetlen, hogy mi, a társadalom, elviseljük, hogy emberek alszanak az utcán. Ezért mondom-javaslom már régóta, hogy ha az úgynevezett állam nem számolja föl ezt az állapotot, akkor civil összefogással kell cselekedni valamit. Mert mindjárt megint itt a tél! Mindig jön a tél. Jön, jön, és fagynak meg százával. A tömegszállás nem megoldás, olyan szociális bérlakásokra volna szükség, ahol az erre rászorulók, számukra kifizethető lakbérért cserébe magukra és értékeikre tudnák zárni az ajtót. Ilyesmi bérlakás-rendszer nélkül semmiféle táplálék nem hozzáférhető. Az utca nem csak hogy nem alvásra való, utcán enni sem lehet, nemhogy ürítkezni. Aki nem teszi meg a magáét azért, hogy mindez gyökeresen megváltozzon, nem rendes ember. Ezt elsősorban saját magamra vonatkoztatom, aki szintén nem tettem meg a magamét.
– Viszont az éves díjkiosztón tett utalást arra, hogy szívesen létrehozna egy alapítványt, s erre szánna is  7-jegyű  összeget, ha…..
– Tervezem egy – szigorúan civil, állami pénzektől „mentes” – alapítvány létrehozását, mely szociális bérlakásokat vásárol vagy  bérel, és megfizethető áron bérbe adja valóban rászorulóknak, akik így kikerülhetnek a hajléktalan-ellátásból. Nem vagyok a kérdés szakértője, tudom, vannak, akik ebből az életformából talán nem is hozhatók ki, de gondolom, nagyon sok emberen segíthetne ez a megoldás. Egyszerűen nem lehet tétlennek maradni tovább, látván azt, hogy mások az utcán kénytelenek aludni.

Orbán Anna (Tűzgyík)