411. szám Beszámoló

Fedél nélküli emberek (részlet) – Történeti-statisztikai háttér – részletek 5.

By

Felvetődik a kérdés, hogy miért váltak annyian földönfutókká az elmúlt immár közel húsz év során?
Az ezt megelőző évtizedekben is nagyon-nagyon sokan éltek mélyszegénységben, az sem kizárt, hogy többen, mint ma. Rosszak, sőt rosszabbak voltak a lakásviszonyok, s a lakáshoz jutás sem a szegények kiváltsága volt.
Ellenkezőleg. Munka nélkül is sok százezren éltek, még ha nem is regisztrálták egy részüket sem, támogatást sem kaptak. Ellenkezőleg, egy részüket üldözték, büntették. Családi és egyéni tragédiák is – sajnos – bőven voltak, válások, állami gondozás, nem is beszélve a tömeges alkoholizmusról. És a sort még folytathatnánk. Mégis, azokban az évtizedekben működtek olyan mechanizmusok, melyek meggátolták, hogy emberek tömegesen és tartósan hajléktalanokká legyenek, vagy éppen fedél nélkül éljék le életük egy részét.
Nem állítjuk, hogy megtaláltuk volna ezekre a kérdésekre a vitathatatlan feleletet, de megpróbáltunk részlegesen utánajárni, s ehhez most néhány társadalomstatisztikai idősort hívtunk segítségül.

A be-nem-fejezett iskolák

Szembetűnő jelenség, hogy egyes hajléktalan csoportokon belül riasztóan nő az iskolázatlanok, vagy be-nem-fejezett középfokú iskolába jártak aránya (elsősorban a fiatalabbak és a nők körében). Nyilvánvalóan igen bonyolult, s igen negatív társadalmi folyamatok állhatnak ennek hátterében. Ez megint egy olyan jelenség, mellyel a társadalom-statisztikának ugyan elmélyülten kellene foglalkoznia, azonban ennek ellenére alig vannak hozzáférhető információk.
Kérdezetteink körében jelentős szerepe van/volt a szakiskolai rendszerben szerezhető szakmáknak, ezért megnéztük, mi a helyzet ezen a területen. Azt találtuk, hogy a szakiskolai rendszerben tanulók száma 1960 és 1970 között jelentősen megemelkedett, mintegy két és félszeresére nőtt, majd a 70-es években visszaesett (nem tudjuk, hogy demográfiai okok, vagy a szakmunkásképzők elterjedése miatt), a 80-as években ismét mintegy 30%-os emelkedés következik a tanulói létszámban, majd ezt követően, 1990 óta elkezdett ez a képzési forma radikálisan visszaszorulni (az 1990. évi 82 ezer tanulóról 2000-re 34 ezerre apad a tanulói létszám). Ezt a folyamatot a lemorzsolódások riasztó, jelentősen emelkedő folyamata kíséri végig. A kilencvenes évek során a 3 év alatti lemorzsolódások aránya 30 %-ra emelkedett (!), ami azt jelenti, hogy minden három szakiskolát elvégzettre egy kiesett diák jut. Ez csak az 1990-2000 közötti tíz év alatt 100 ezer olyan fiatalt jelent, aki elkezdett valamilyen szakiskolát, majd onnan lemorzsolódott, s mindössze 8 általános végzettséggel vághatott neki a világnak, keresheti helyét a munkaerő-piacon!…
Ennek a – hosszabb időszakot tekintve – több százezer iskolázatlan pályakezdő fiatalnak a jövője nyilvánvalóan súlyos teherként fog nehezedni családjukra, gyerekeikre, mindenkire.
Ez a komoly társadalmi jelenség alátámasztani látszik azt, hogy amit a hajléktalan, fedél nélküli emberek körében tapasztalunk, annak egy nagyobb, súlyos társadalmi folyamat áll a hátterében.

Lakásépítés

Számunkra nem kérdéses, hogy a lakás szektor számos eleme – a lakásállomány fizikai és tulajdonviszonyok szerinti összetétele, a bérlakások aránya, a lakáshoz jutás esélyei, a lakásbérlet és a felmondások szabályai, a lakástámogatások rendszere stb. stb. – szoros összefüggésben van azzal, hogy hogyan alakul az otthontalanság-lakástalanság-hajléktalanság-fedél nélküliség terjedelme, jellege egy-egy időszakban. Mindebből itt az összes lakásépítés volumenének alakulását villantjuk fel háttérként. A hazai lakásépítés legnagyobb visszaesése – a rendszerváltást megelőző időszakban – az ötvenes évek első felében következett be. Az ország erőforrásait egészen más célokra fordították. A 60-as évek elején meghírdetett új lakásépítési programok valójában az évtized közepén kezdték éreztetni hatásukat, ekkortól egészen 1975-ig szinte évről-évre dinamikusan emelkedett az épített lakások száma, egészen addig, amíg 1975-ben elérte évi 100 ezer felépített lakással a csúcspontot. (A 100 ezer lakás fele magánerőből épült, másik fele állami építésű volt. Ez utóbbiak nagyobb fele állami építésű tanácsi elosztású bérlakás volt, a másik fele szövetkezeti, vagy tanácsi értékesítésű OTP öröklakás.)
E csúcspontot követően évről-évre folyamatosan csökkent az épített lakások száma (ezen belül gyorsabban csökkent az állami építésű, tanácsi bérlakások száma), egészen a 90-es évek első feléig, amikor alig 20 ezer lakás épült egy-egy évben (ezek már lényegében majdnem mind magántulajdonú lakások voltak).
A 70-es, 80-as években is igen-igen nehéz volt lakást építeni, így önálló lakáshoz jutni (sok millió embernek egész életre szóló program volt ez). Még nehezebb, bonyolultabb volt megfelelő bérlakáshoz jutni azoknak, akik nem rendelkeztek elegendő kapcsolati tőkével, vagy épp „pontszámmal” a bérlakás-elosztási rendszerben. Mégis, sokaknak megadatott, hogy ha nehezen is, de lépésről-lépésre eljussanak a biztonságos lakhatásig, a berendezett otthonig. Ennek a nagy társadalmi konszolidációs, felemás modernizációs folyamatnak a törékenysége sokak számára csak a rendszerváltáskor vált nyilvánvalóvá (bár sokak azóta sem értik, mi is, miért is történt…).
Azonban a rendszerváltást követően ezen a területen is nagyon megváltoztak a lehetőségek. Nem csupán az addigra berendezett otthonok további fenntartása, fenntarthatósága került tömegesen veszélybe, hanem az addigi nehéz lakáshoz jutást is tömegesen felváltotta a lakáshoz jutás teljes ellehetetlenülése. Az állami lakásépítés lényegében leállt, így részlegesen sem jöttek létre új, elosztható bérlakások, az addigi tanácsi bérlakások legnagyobb részét alig néhány év alatt privatizálták, s a magánlakás-építés is mélypontra süllyedt.  
Azt feltételezzük, hogy ez lehet az egyik fontos oka annak, hogy a jelenleg fedél nélkülivé lett emberek körében mintha kimaradt volna 15-20 évvel ezelőtt a berendezkedés, az otthonteremtés markáns korszaka.

You may also like