Nem a Ferenc, a színház! Itt is dolgoztam díszletépítőként a 70-es évek derekán. Tipikus, hamisítatlan, vérbeli háttérember voltam, akár az ügyelő, a világosítók, a (zsinórpadlásról) díszleteket leengedő munkások, vagy az ugyancsak szem előtt nem lévő kórustagok, muzsikusok. Hogy pillanatnyilag sem unatkoztam, arra ma is „rögtönítélő” mérget vehetek. Mindazt láttam, tapasztaltam, amit nem kellett volna. Nem volt se etikus, se publikus.
Kezdjük talán a publikum háta mögötti történet láncolatát azzal, hogy már a legközelebbi kortársaim sem voltak hétköznapiak. Egyikük meg pláne! Amikor a pillanatnyi fojtott fénytelenségben gyors, határozott mozdulatokat követelő díszlet cserék után, holtfáradtan nyújtóztunk végig a színpad közeli lépcső soron, erőnek erejével arra akart rávenni néhányunkat, hogy hajnalban menjünk alkalmi munkára a zuglói Százados úti kenyérgyárba. Kétszeresen is jól lehet ott keresni, ha ügyes az ember, indokolta meg lendületes toborzási szándékát. Kettesével dobálják a kezedbe a kenyeret a pékek. Az egyiket átadod a szállítónak, a következőt meg kidobod az ablakon. Ott áll a „bűntárs” két jókora szatyorral. Ahogy megszedi magát már fut is. A harmadik sarokig. Ott árusítja a munkába igyekvőknek.
A különös történet nem lett befejezve. Számunkra. Kettőnket, rendkívüli helyzetekre kijelölteket, riadt hangon hívattak.
– Mindjárt rádől a farost lemezből készült fenyő az operaénekesre súgta septében a fülembe az ügyelő.
– Imádkozzam? Vagy mit csináljak? – villant át rajtam a baljós gondolat az örökzöld tövében. Drágalátos kollégám megint többet ivott a kelleténél. Nem húzta meg kellőképpen a fát a padlóhoz rögzítő csavarokat. Szerszámot nem hoztam magammal, azt tenyeremmel kellett helyettesíteni! Teljes erőmmel igyekeztem egyensúlyban tartani a díszletet. Megfeledkezve hollétemről. Akkor ocsúdtam fel, amikor az énekes hallva erőlködéstől hangos nyögdécselésemet fel-fel erősítette hangját. Az a negyed óra maga volt az ÖRÖKKÉVALÓSÁG! De társamnak is. Neki egy egész bokorcsoportot kellet kordában tartani.
Ennél is vérfagyasztóbb volt első debütálásom, (statiszta szerepben) – emlékezetem szerint – a Parasztbecsület c. operában. Nekünk színházi dolgozóknak is megengedték olykor, hogy jelképes honoráriumért felléphessünk. A színpadmester intésére egy kb. két méteres rudat kellett néhány lépésnyire előbbre vinnem. Kellett volna! Riadtan konstatáltam, hogy nem tudom felemelni. Hogyan lehetséges ez? – villant fel a kétségbeesés érzete bennem. Én magam hoztam ide pillekönnyeden! Társaim már lépdeltek. Feljajdulva valahogy felemeltem, léptem egy felet, letettem. A legjobbkor takart el a függöny. Valaki, talán rossz viccből, a laticelből készült rudat kicserélte vasra.
Egyik nem különösebben neves operaénekesünkkel fordult elő, hogy nem nyílt ki előtte a színpadra vezető díszletfalhoz rögzített ajtó. A János Vitéz-beli bagó szerepében kellett „végig harsognia” a világot jelentő deszkákon. De az ajtó tovább makacskodott. Ekkor már hárman is ott tüsténkedtünk a művész úr háta mögött, hogy megfejtsük a titok „nem nyitját”. Semmire sem jutottunk. A szereplő nem kis késés után, nem kevés erőlködéssel mégis csak átpréselte magát egy „szabálytalan” résen. A hibára a díszlet lebontása után jöttünk rá. Valamelyikünk (véletlenül?) az ajtót a furnérfalhoz szegezte.
Mese? Valóság? Az előadások alatt (nekünk pihenő időben) A számtalan éjjeli menedékhelyszerű történetek közül egy a mai napig emlékezetes maradt.
A fáma arról szólt, hogy egyik munkatársunk valamelyik délelőtti gyermek előadásra (matiné) elvitte a kislányát. A Hófehérke c. darab került színre. A gyermek mindaddig nyugodtan, illedelmesen viselkedett, míg be nem következett a dráma. Azaz míg a főszereplő bele nem harapott abba a bizonyos almába. Akkor aztán eltörött a mécses. De nagyon! Olyannyira beleélte magát a főszereplő „halála” felett érzett bánatába, hogy úgy kellett kimenteni a széksorok közül Bömbölése a folyosón sem csitult. Dehogy volt ez olyan játék, mint amit én a babáimmal szoktam csinálni! – hangzott az ellenvetés. – Azok holtan születtek. De ez a néni élő volt. Megölték.
Mit volt mit tenni? Bekopogni a művésznő öltözőjébe. Halász Jutkához. Az apuka színházi ember lévén könnyen eligazodott a névtáblák világában.
~ Tényleg él! – tört ki üdvrivalgásba a csöppség, amikor a „sokat jelentő” szoknyát végigsimogathatta…
Közismert, hogy a MESTER DALNOKOK c. opera milyen nagyformátumú, nehéz veretű előadás. Nem emlékszem már rá melyik felvonásban egy illúziót keltő kis várost kellett felépíteni könnyű anyagokból. De mégis… Hogy a díszletek között sertepertéző fő és mellékszereplőket karcolás se érje ún. belakást kellett foganatosítanunk. Azaz az épületekben kuksoltunk hol ebbe, hol abba, valamibe mindig kapaszkodva, így biztosítva az előadás rendjét, működőképességét…
Van emlékem Bárdy György művész úrról is. Az azóta általa megtagadott, ma már alig ismert Gugyerák c. humoreszkjét adta elő, ma már halványuló, akkor még éles bonviván arcéllel.
– Medve legyek, ha még egyszer előadom ezt a baromságot, – sziszegte fájdalmasan nem éppen édes víztől piros orrú öltöztetőnőjének. Valósággal menekült a közönség elől. Három, négy lépcsőnyi magasságból ugorva le…
Beteges hazudozás? Agyszülemény? Kórkép egy tökkel ütött figuráról? (munkatársról). Ehhez tudni kell, hogy a dalszínház szomszédságában van a mai napig kísérteties múltjáról elhíresült Köztársaság tér. A pártház előtt volt „akasztottak erdeje”. Munkatársunk esküvel állította, hogy a helyszínen tartózkodott azon az ominózus napon. Amikor a népharag nem ismert kegyelmet az ÁVÓSOKKAL szemben. Nyomatékul még trikóját is felhúzta, golyó lugatta sebeit mutatva. Jobban el sem képedhettem volna az elém táruló látvány láttán. Csak jóval később lettem egészségügyi dolgozó (ápoló). A feltárt hegyek semmiképpen sem származhattak lőfegyvertől. Orvosi szikéktől annál inkább.
Mivel fejezzem be a rémtörténetet? Talán egy szerencsés kimenetelű balesettel. Gregor József koncertezett azon a délutánon. Egy legalább három méter magas fából készült díszletfal tövében, ami ugyancsak ilyen hosszú kampós rúddal volt kitámasztva. Az előadás befejeztével az énekes alig, hogy ellépett mellőle az óriás egyszerre elkezdett rezegni, inogni, végül egy óriási robaj hallatszott. Nem lapított agyon ugyan senkit, de döbbenettől percekig nem tudtunk megmozdulni. Annál inkább a zajra előkerült kellékes. Röhögve rohangált körülöttünk, egyre azt hajtogatva, hogy milyen élhetetlenek vagyunk. Ilyen nagy darabokkal szerencsétlenkedünk. Amíg ő csak apróbb tárgyakat szervíroz. Asztalt terít, kalapot, sétapálcát akaszt a fogasra… Dicsekvése nem tartott örökkévalóságig. Kapott olyat az előmunkától, hogy ő is úgy járt, mint nagy elődje. Elfeküdt…
Sok éve nem jártam a helyszínen. Hallom, olvasom e sorok írásakor, hogy az épületet felújítják. Hát ideje. Még jó, hogy a nézőközönség annak idején nem láthatott a kulisszák mögé…
Likes
No Comments