Hányszor mentem el előtte, napjainkban? A neves angol költő (Poe) HOLLÓ c. verse visszatérő rímjének önkényes módosításával!? Sohasem fogom megtudni már! Annyira hivalkodó, maga mutogató épület együttes ez, hogy ránézni is csak majdnem szemlesütve merek. Szinte áhítattal, majdnem keresztet vetve. Tiszteletből? Nem templom ez hódolatot parancsoló dóm, katedrális. Dehogy. A főváros egyik neves nevezetessége. Ha úgy tetszik fénypontja, ékköve. Úgy nevezik, hogy ki sem merem mondani. Western City. (A Nyugati Pályaudvarral egybeépítve.) Be sem merem tenni a lábam! Ma!
Az én időmben? Az 1980-valahányas években? Rohangáltam az akkor még nem létező „elegáns falak” között (hiányában). Hú, de lepusztult végelgyengülésben szenvedő, nyugodtan írhatom: undorító hely volt ez! Az egykor volt VOLÁN VÁLLALAT kényszer pályája. Egy lumpen proletár negyed! Ne higgyék, akkori sorsom felett érzett utólagos fájdalom, fojtott düh tódul, tör fel belőlem, hogy ilyen sötét, visszataszító képet festek e helyről. Nosztalgiáról még kevésbé lehet szó. Száraz tényeket közlök.
Kínosan, görcsösen keresem a kifejezéseket, szavakat. Az intézmény rendeltetése, feladata az átrakodás volt. A VOLÁN VÁLLALAT gépkocsijai megálltak a vasúti sínek mellett (közelében), az ún. RAMPÁN, (mi punknak neveztük), hogy a bennük lévő árú-, a bútoroktól kezdve a sír csokorig – átkerüljenek az ezek befogadására váró vagonokba. Én, mai szóhasználattal élve afféle jegyző, írnok szerepét töltöttem be. Egyszerűen szólva: a gépkocsikból a vagonokba kerülő tárgyak, mennyiségét, minőségét kellett nyomon követni. Figyelemmel kísérni. Hangsúlyozom, mindezt olyan rakodó munkások szemmel tartása mellett, amelyeknek többsége írni, olvasni sem tudott! Apróbb tárgyakat, értékeket csenni, lopni, valamely titkos zugba elrejteni, AZT IGEN!
Esküszöm, nem emlékszem már arra, hogy ezek a vagonok az ország melyik tájegységére lettek irányítva, csak az biztos, hogy a KÁOSZ örökös volt! Az irodavezető, akkoriban egy fiatal férfi, tehetetlen dühében intézkedésként csak az asztalt tudta csapkodni.
– Falkába mennek a (Rámpa nevű) kocsmába! Aztán azt sem tudják, hogy mit és hogyan raknak a vagonba! Az asztalt nem tudják megkülönböztetni a szekrénytől!
Hogy kifakadásának mennyire reális alapja volt, arra példaként említeném az üzem pártitkárának magánkihallgatására történő invitálását.
Komoly felelőségre vonástól való félelmemben, öklömnyi gombóccal a torkomban, kissé imbolyogva, billegve lépdeltem a sínek mellett.
– Ne kacsázzon, ittenék! Igaz harcosként gyüjjön be az irodámba – hallottam hátam mögött a párttitkár intő szavait.
Hová? Hát, ha volt az a kóceráj 3×3 négyzetméter, akkor rendkívüli módon túlzásba bocsátkozom. Kioktatni itt, így is lehetett. Stílusosan, szokásával élve, IMIGYEN:
Mint egykori középiskolai KISZ-titkár nem jól végzi a dolgát. Én is kommunista vagyok! Részt vettem az ellenforradalom leverésében. Nézzen csak föl oda! Láthatja: munkásőr egyenruha. Hatalmam van! Ezek a szemét lumpen rakodómunkások csak úgy hajítsák az árút a vagonba. Én is közülök való vagyok. Szabolcsi! De túltettem magam rajtuk! Kiemelkedtem! Tuggya(!), hogy mennyi jegyzőkönyv érkezik az irodába? Egy hegy! Mind arról szól, hogy amikor az áru a helyszínre érkezik, alig lehet rá sem ismerni! Úgy össze van keveredve. Minden egymás hátán! Se rögzítés, se semmi!
– Tudom, azért vállalta ezt a munkát, mert 24 órai tevékenység után, 48 óra szabad. Minden másnap kell csak bejönnie. Ez idő alatt maszekolhat. Takarítani jár, csomagokat cipel, mit tudom én, még mit csinál, csak, hogy el tudja tartani a családját.
Az áruszállítás közben a vagonokban történt rongálódás miatt egyenlőre még nem javasoljuk a kártérítést. A hiba bekövetkezhet hirtelen fékezés, esetleges kisiklás következtében is. De vigyázzon! Egyenlőre mindketten kommunisták vagyunk! Maga mint volt KISZ-titkár, én meg itt párttitkár.
A fejmosás után nem tudom, hogyan, miképpen érkeztem vissza munkahelyemre. Azt láttam, hogy cipekedtek, rakodtak rendesen, előírásszerűen, általam nem ismert új emberek.
– Visszajöttél? Élve megúsztad a kihallgatást? Fogadott a szomszéd vagonnál strázsáló sorstársam. Majd még hozzátette – ez itt a hattyúdalom. Hamarosan megyek a Széna térre (diszcsokénak).
– Én meg nyugdíjba megyek – tette vállamra kezét egy kenyérre kenhető, jóságos öreg. – Nem lehet kibírni azt, ami nap, mint nap itt történik.
– Én? Megyek sast etetni az állatkertbe – hozakodott elő nem mindennapi ötletével, a nem tudom már hányadik sínpáron sínylődő vagonnál jegyzetelő – Jó pénzért, még az oroszlánokhoz is bemerészkedek.
Csak néztem rá. Ez elmebetegebb, mint az az egész légkör, ami itt uralkodik – vontam le róla a végkövetkeztetést. Jól megéreztem. Az illető egy ma már felszámolt elmegyógyintézetben halt meg.
Hát, mit tagadjam. Nem is lehetne. Ahogy mindenki menekülni, távolodni akart innen, úgy én is. Valahol a sínek végén még egyszer levetítették KONCZ Gábor pályakezdő színész főszereplésével, a vagonrongálók keskeny filmváltozatú műsorát.
Nem! Nem és nem! Nem akarok, nem tudok, nem vagyok képes bemenni ebbe az épületegyüttesbe. Az utolsó zugába sem.
Gyávaság? Félelem? Szellemi rohanás, iszonyú menekülés életem egy darabka múltjától?
Nem tartom kizártnak.
2009 április, második díj
