Emlékeim erejéből kimagasodik az öreg diófánk. Tulajdonképpen végigkíséri az egész életemet. Idősebb nálam, kilencven körül járhat. Árva gyermekéveim bölcsője fölé hajolt, a legjobb barátommá vált. Alatta hallgattam a seregélyek odúőrző, virtuóz énekét és láthattam a gerlék összetákolt fészkét. Rajta tanultam meg a fára fel- és lemászás mesterségét.
Volt ugyan néhány gyümölcsfa az udvarban, de a diófa volt a legtekintélyesebb. Léte átszőtte a családi ház minden pórusát – a szívemet is. Vastag törzse, erős ágai gyermeki lelkemnek védőbástyát jelentettek. Az öreg fa mindig megértett, örömöt-bánatot megosztottam vele. Szinte híd volt a lakóház és az asztalos műhely között. Itt vészelte át az elmúlt évtizedek viharait. Mert a viharok nem kerülték el a családot.
Menedék volt számunkra az öreg fa. A kánikulai napokon sűrű lombozata enyhítette az esőtlen forróságot. Megvigasztalt, ha könnyes volt a szemem. Úgy éreztem magam az erős ágai alatt, mint egy árva csirke a kotlósa alatt.
Az élet forgatókönyve szerint a diákéveim után elkerültem messze a diófa alól, a szülői háztól. Csak, mint hazalátogató ehettem a szülőföld illatos kenyerét. Barátságunk azonban töretlen maradt. Barangolásaim során, ha öreg fát láttam, főleg diót – a kedves, öreg diófánk jutott eszembe. És peregtek az évek…
Az ellobbant évtizedek alatt egyre vastagodott a kéreg a törzsén. Minden érvgyűrű egy ráncot is tekert az öreg fa köré. Minden évben kevesebb dió pottyant le róla, ha az őszi szél bekanyarodott a családi ház udvarán. És vele együtt öregedtünk mi és a ház. Mindent kiolvastam a tekintetéből, amikor végleg árva lett a ház.
Apám koporsója után ballagtunk a temetői úton. A temetés után fájdalomtól reszketve öleltem meg a törzsét. Az öreg fa mindent megértett, az elmúlás szele megzörgette az ágait.
A ballagó idő felszárította a könnyeket. Évekkel később a családi ház eladásra került. A szobák, a műhely, a padlás és az udvar után tőle búcsúztam el legutoljára.
Megrendülve álltam mellette percekig, és mindent megköszönve simogattam meg a törzsét. Olyan érzésem volt, mintha a fa lehajolt volna hozzám, és ágaival átölel. Megremegett és bölcsen így szólt hozzám:
– Ez az élet rendje – mindannyian elmegyünk…
Likes
No Comments