557. szám Széppróza

Egyrendbeli káromkodás

By

Amint belép a nagypostára a fiatalos férfi, az új rendszer szerint az automatához lép. Egy postai alkalmazottra „vetíti” jóravaló mosolyát. Az kérdezi tőle, milyen szolgáltatást szeretne, mondja, hogy csekkbefizetés, s kissé ironikusan hozzáfűzi: „100.000 Ft alatti összegről van szó.” Kevesen vannak a postán, a reggel 8 órai nyitást követő tumultus lecsengett. Ő is beáll az elektronikus kijelzőn a maga számsorát figyelni. Az utcán jövet kapta Metro újságot lapozza fel, mint mindig, általböngészi az álláshirdetéseket. Igaz, most hál’Istennek jó munkahelye van, közel harmadik éve már. Egy műszaki rajzoló irodában az érettségijéhez szabott kisebb munkákat bíznak rá. Noszogatják is, szakosodjon, végezzen el egy kétéves iskolát. Közel a harminchoz, 27 évesen semmi kedve tanulni. Így maradhat „tudatlan”, amit csakis maga sajnálhat. A kijelzőn piros fényű számsor az 1005-ös villan fel, az 5-ös ablakhoz lép. Miután az iroda három csekkjét befizeti, a csinos kis nő – az alig belátható ablak másik oldaláról – sorsjegyet ajánl neki. „Azon a kis pénzen: megmarad a biztos két doboz sörénél, melyet megvehetek hazafelé a munkából.”
Különös örömként lép ki a postáról az utcára, ragyog-vakít a délelőtti nap, mely megbecsülendő már így kora őszidőn. Azonban oldalra pillantva látja, a telefonfülkénél a flaszteren idős nő fekszik tehetetlenül, mellette úgy tíz év körüli fiúcska sír-bőg hangosan. Egy fiatalabb nő és idősebb férfi próbál segíteni. A nő kiabálja: Mentő, valaki hívjon mentőt! Jómaga ösztönösen sietősre fogja lépteit, hátulról éri a kiáltás: az idős, földön fekvő asszony kiáltja: Ő volt az! Talán kettőt sem léphetett, két rendőrjárőr tűnik fel szemben. Nem ismert idegesség fogja el, amint megszólítják, és a papírjait kérik. „Intézkedés.” Eltűnni látszik a jövő idő. Az egyik járőr az idős nő felé indul, a vele szemközt lévő biztos még egyszer végignézi az iratait. Csakis arra tud gondolni, valami nagy baj van, de a történést látva az okot nem találja fel az okozathoz. A járőr visszajön, s beszólnak az őrsre, kocsit kérnek. Nem mondanak semmit. Ő is hallgat, kínjában rá is gyújtana egy cigarettára. Szemben a rendelő, mégis egy mentő érkezik. Lekapcsolják a szirénahangot, a villogót, egyre többen állnak meg, figyelve, mi is történik. Az idős nőt rakják a hordágyra, a kisfiú nem tudja abbahagyni a sírást. Az egyik mentős veszi az ölébe, próbálja nyugtatni őt. A járőr kocsi is megérkezik. Mint valamely film némajelenete, úgy száll a kocsi hátsó ülésére, már fémbilinccsel a kezén. A szőke, fiatalos századosnő kedves ugyan, de semmit nem mond a kérdésére. Egy óra elteltével a jegyzőkönyvben csakis a személyi adatai szerepelnek. Sodadszorra teszi fel neki a kérdést: „Mi történt, mondja el!” A helység faliórája másodpercenként kattan, furamód a férfi mégis elveszti időérzékét, az inge hátán lucskos verítékhideg, miközben kint ragyog a nap az utcán a szabad emberek utcáján. „Mondana már valami érdemlegeset?” A századosnő a munkaköréhez illő higgadt hangon kérdezi őt. A férfi végig gondolja, hogy miért is kérdezik őt, látja maga előtt az idős nőt a földön, a síró kisfiút, az érkező mentőt s hogy ő beszáll a járőrkocsiba. Ennyi. És mi köze neki az egészhez? Kiültetik a folyósóra, várhat. „Az igazságszolgáltatás gépezete dolgozik”, és neki már a saját tulajdon teste sem jelenthet menedéket. Egymaga ül a folyosó padján, néhol iroda ajtók nyitódnak, egy-egy mondatfoszlány jut el így hozzá. Kétségbeesése révén szinte rosszullét fogja el. De kinek is szólhatna? Az ajtónyitódásra szinte megkönnyebbül. Leül, nem figyel, csupán nézi a századosnőt. „Adja már neki vissza az ő egyszerű kis életének menlevelét.” Egy gépelt papírlapot tesznek elé, a vele intézkedő járőr jelentése. „Olvassa el és írja alá!” Végigfuttatja szemét a papírra írott sorokon. „Az igazoltatott férfi az utcán minden előzmény nélkül egy járókelő idős asszonyra üvöltötte a Ba…d meg szót, a néni megijedt és elesett. A mentőszolgálat látta el a helyszínen, és szállította el az ügyeletes kórházba.” A férfi elolvasta a kétoldalas rendőrjárőr jelentéséből ennyit fogott fel. A menekülés hangja azt mondatta vele, hogy aláír mindent, csak szabad lehessen újra. A golyóstollal odaírja a nevét a lap aljára. Maga sem tudja, köszönt-e vagy sem, amint kilép az utcára. Szabadság érzete átvilágolja minden sejtjét, mégis csupán kószálni, menni szeretne, városa szülöttjeként, csak úgy névtelenül.
Közel 3 hét telt el, így a keddi napon – már az októberi hűvösségben – délelőtt 9 45 percre szól az idézése a bírósági tárgyalásra. Az irodán csak annyit tudnak, tárgyalásra kell mennie, azért az egyik kolléga megjegyezte: „Remélem, nem veszted el az állásod.” Korai még az idő, a téren egy büfében csésze kávét kortyolgat, kivételesen Marlboro cigarettát füstöl. Ideges nevetéseként horkan fel mellkasa – a lehetséges ítéletre gondolva. Egy kisebb tárgyalóterem a bíróságon, az előtérből a kirendelt ügyvédjével – idősebb férfi – vált pár szót. Fizetett volna ő ügyvédet, de nem csinált semmit a „nagyvilágban”, amiért most ide megidéztették, védjék hát így. „Az állam adta, az állam vette.” Elhalkul a terem, leül, mindenki a fiatalos nézetű bíróhoz kéretik, átadja a személyi igazolványát, a bíró ismerteti a vádat, többek közt ezt mondja: egy rendőr járőr jelentését írta alá a vallomását. Jómaga csak ül, mintegy kívülről állapítja meg: elkezdődött a tárgyalása. A védőügyvéd szabatos, szép beszédet tart, a tárgyalás során többször elhangozhat a „Ba… meg” szó, így zárt tárgyalást kér. A férfi bohózatnak véli védője szavait, másfelől biztos csakis egy ravasz, taktikai lépésről lehet szó. A bíró azonban helyt ad a kérésnek, így elrendeli a zárt tárgyalást. A termet elhagyják a fiatal jogászhallgatók és az egy-két notórius bírósági tárgyalásra járó. Így páran maradnak csak, és így lesz pillanatról pillanatra nyomasztó csend. Az ügyész egy harmincas éveiben járó, csinos nő. Szőkés-vörös haját copfba fogva hordja. Alapos részletességgel ismerteti a vádat. „Képzeljük el: szép, napsütötte délelőtt, az emberek A pontból B pontba tartanak, mindennapos dolgaikat intézik. Tehát a nagyváros békés élete zajlik.” Az ügyésznő rövidke szünetet tart beszédében, hideg tekintettel a vádlottra néz, majd folytatja: „Egy tisztességes megőszült nagymama a tízéves unokájával sétál hazafelé a piacról. Egyszer csak jön egy fiatalember, átlag járókelőnek tűnhet, de ekkor minden előzmény nélkül az idős asszony arcába ordítja a Ba… meg szót. Az idős nő ijedtségében megtántorodván a földre esik. Az idős nőnek combnyaktörése lett, jelenleg is kórházi osztályon ápolják. Túl magán a testi sértésen a tízéves unoka végignézte a nagymamájával történteket, azóta a gyermeket pszichológus segíti, hogy feldolgozhassa, ami velük történt. A szakvélemények szerint a gyermek soha nem szabadul az emléktől. Tisztelt bíró úr, a vádlott két ember életét tette tönkre.” A beszédet követően a férfi körül hidegebbé válik a levegő, mint maga a csend. Nem érti, nem vádolhatják ilyennel, hacsak nem őrült meg a világ. A védőügyvédje emelkedik szólásra. A rendőrségen aláírt vallomását természetesen semmisség teszi, mivel a vádlott azt már visszavonta. Tőmondatokban kifejti, egy fatális tévedésről lehet csak szó. Megemlíti, hogy a férfi józan, munkakedvelő életet él, s pár mondatban felolvassa a főnöke róla írott sorait: dicsérő szavak. Végül a tárgyalás elnapolását kéri. A férfi ül és hallgat, senki sem kérdezi. Innen nem megy ki szabadon – gondolja. Végül a bíró házi őrizetet rendel el, ami súlyosabb, mint a lakhely- elhagyás tilalma, de „szabad” maradhat a következő tárgyalási napig. „Meg kell lennie az igazságnak ebben a rohadt Univerzumban!”
A férfi a lakásában üldögél, az esti szürkületben. Napok óta nem főz magának semmit, az ötödik felbontott sóletkonzervet kanalazgatja. Nem érzi igazán az ízeket, emocionális magányába süpped. Jön ismét az éj, tán fél órát, ha alszik. Ül az ágyán a sötétben, a rádiót is csak azért kapcsolja be, hogy ne legyen csend, legyen neki emberibb a világ. Nincs ok-okozatja a vádnak, de mennyi elítéltet kivégeztek egy „végső tévedés” miatt. Reggel a bíróság lécsőin lépdel, mintha csak önmaga Golgotájára. Az előtérben védőügyvédjére köszön és elmosolyodik. Biztató szavait csak hangrezgésként észleli. Ha kell, görbüljön meg a háta a jogban, mint anyag a térben. A védője emelkedik szóra: „Tisztelt bíró úr, tisztelt ügyésznő! Ezúton szeretném cáfolni a védencem elleni vádat.” Egy fekete dossziéból újságot és egy cetliféleséget vesz elő. A bírói pulpitushoz lépve átadja azt a bírónak. „Tisztelt Bíró úr! A kezében tartott kerületi lap, a dátum az újságon, a második oldalon egy cikk található: Rémület a Nagyposta előtt. Egy fénykép is látható. Ha jobban megnézi, a sértett mögött ez köztéri óra van, melyen az idő jól kivehető, mint látja, 9 óra 32 perc. Most kérem, nézze meg a sorszámos papírlapot, mit adtam Önnek. A védencem a posta automatájából kapta, és az áll rajta, hogy 9 óra 20 perc 17 másodperc. Ha védencem az eset előtt jó tíz perccel a postán volt, akkor ugye nem lehetett két helyen. Gondolom a közterületi hivataltól kérhető megerősítés az órák pontosságát illetően. Ez már meg kell győzze a hallgatóságot védencem ártatlanságát bizonyítva. Bíró úr, kérném tanúként meghallgatni Láposi Ferencet.” A bíró int, a teremőr egy fiatalos, jó negyvenes férfit szólít.  A védőügyvéd csupán egy kérdést szegez neki. „Kérem, mondja el, a kerületi lap fényképe miként készült?” „Aznap reggel egy panoráma röntgenre tartottam a fogorvosomhoz. A Nagy Posta előtt láttam meg a földön az idős asszonyt és a síró kisfiút. Mivel már ketten próbáltak nekik segíteni a hölgynek, így én automatikusan fényképezni kezdtem a mobilommal. Jómagam nem láttam az elkövetőt a helyszínen.” A férfi ezután elhagyta a tárgyalót. Érdekes módon a bíró nem vonul vissza átgondolni az ítéletet. Ez tiszta sor, a fekete fekete, a fehér fehér, nincsenek árnyalatok. A férfi még nem tud örülni a bíró szavainak, egy régi idézet jut eszébe: „Intelme gyorsan, nyersen ért” „Önt, Vértesi Mihály, a vádak alól felmentem!” Védőügyvédje mentőangyalként fog vele kezet. A férfi kifelé még visszapillant a bírói pulpitus aranyozott szegélyléceire, s megszólal: „Bíró úr, engem meghurcoltak és megaláztak, menjen a jó fenébe a paragrafusaival és törvénycikkeivel!” Az elhangzottakra védőügyvédje szinte megdermed, az ügyésznő arca felragyog. A bíró visszaül, s a bíróság megsértéséért 30.000 Ft bírságot szab ki. A bíró atyailag néz a férfire, s halkan mondja: „Nehogy megszólaljon, míg ki nem lép az épületből!”

2015 szeptember, 1. díj

You may also like