avagy az öngúny felszabadító ereje
Gimnazista koromban önfeledten vetettem magam a római császárság több évszázados történetének tanulmányozásába. Ámulatba ejtő volt számomra az a koncentrált hatalom és gazdagság, amit Augustus-tól a germánok inváziójáig a Római Birodalom jelentett. És e Birodalom vezetésére egy személyben a Császár volt felhatalmazva.
Később jogász hallgatóként a jogi rendszerük is tiszteletet ébresztett bennem. A legerősebb benyomást azonban az tette rám, ahogy a húsos fazék közelében levő hatalmasok embert és Istent nem ismerve törtek pozíciókra, előjogokra és vagyonra. Minden vallási, erkölcsi tabut megsértve szőtték intrikáikat, egymás életét sem kímélve. Családtagok, anyák és fiaik ölték egymást vagy száműzték távoli tájakra. Barátok, testvérek árulták el egymást alkalmi szövetségért. Később machiavelli Fejedelme volt ehhez fogható, szintén Európa csizmájában.
És mégis, mindezen háborúskodás ellenére sziporkázó elmével alkottak maradandót – hol új naptár bevezetésével, hol verseket faragva vagy éppen kodifikációs tevékenységgel. Nem állt tőlük távol a filozófiai sztoicizmus szerinti bölcselkedés sem. Szerelmi életük is elütött az átlagtól. Szenvedélyes, olykor halálos és ugyancsak tabuk nélküli volt, hogy csak Cleopátra szerelmeire utaljak.
Ugyanezen korszakomban kezdtem megismerkedni az elesettek, hátrányos helyzetűek szubkultúrájával is. Ők sem a fő trendhez tartoztak. Harmadikos gimnazistaként egy kedves, okos, nyúlánk osztálytársammal, név szerint Uruslával, korrepetáltunk Marcibányi téri mozgáskorlátozottakat, történelemre. Megható volt az a ragaszkodás és szeretet, amivel e betegek csüngtek szavainkon. Példás volt az a szolidaritás, amivel egymást testi-lelki bajaikban segítették. Ezen közben finoman éreztették handicap-jüket, a megváltoztathatatlan „csökkent értékűségüket”. De szeretni ők is nagyon mélyen és őszintén szerettek.
Még később, a „jótékonykodásom” során szembesültem a hajléktalanok nyomorgásával is. Remek, képzett emberek is voltak közöttük, mégpedig igen nagy számban. S ők is, szinte folyamatosan öngúnnyal illették magukat. Ez idő tájt fogalmazódott meg bennem az az axióma, hogy az öngúny az arisztokrácia előjoga és kötelessége. Azért előjog, mert az úgynevezett történelmi középosztály íratlan, de annál szigorúbb törvényei értelmében a polgárnak mindig tartania kell magát, nem mutathat gyengeséget, érzelmi kiszolgáltatottságot, kétségeket.
S bár mélyen megértettem és átéreztem a mindenkori történelmi középosztály kivételes szerepét a nemzettest megformálásában, szarkasztikus humornak köszönhetően, mégis, vonzódtam a felső tízezer, az ahhoz tartozó művészvilág és a társadalom kivetettjeinek időtlen életfelfogásához. E bohém attitüdöm ugyanakkor némi lelkiismeret furdalást ébresztett bennem – hisz én is a polgári nomenklatúra tagja voltam, ügyvédként.
Aztán egyszer, már a 3. évezredben, annak első dekádjában történt valami, ami mintegy jelzés volt számomra, hogy a társadalmi hierarchia két véglete iránti olthatatlan szimpátiám bevállalható.
Akkoriban nem ment túl jól a praxis, de a napi betevőre azért futotta. A presztízsfogyasztást háttérbe szorítva inkább unikális élményekre vágytam. Így 2008. februárjának végén meglátogattam az évekig bezárt nagyszerű New York palota éjszakai szivar-bárját. Az épület szemkápráztató volt. A vörös fotelek a falatnyi asztalkákkal párizsi hangulatot varázsoltak elő. A kávé után Gin-Tonicot ittam zöld olivával. Szédítő volt a sok pincér és pincérlány sürgése-forgása.
Aztán, mivel szivar-bárban voltam, gondoltam, megkóstolok egy szivart. Én mindig igyekszem a hely szelleméhez igazodni.
Kapóra jött, hogy alig néhány hete egy Jurij nevű orosz borkereskedőtől megtudtam, hogy a Világ legjobb szivarjának a Cohiba – természetesen kubai szivart tartják. Állítólag a szivar leveleit a mulatt asszonyok csoki szín csupasz combjukon sodorják, attól ilyen értékes.
A bármixer odavezetett a szivarszekrényhez és sajnálattal közölte, hogy a kiválasztott szivarom mind egy szálig elfogyott. Bánatomban azt mondtam, akkor jó lesz a második legjobb is. Mivel azonban annak is 2.000 Ft feletti volt az ára, arra gondoltam, inkább egy Bacardira költöm sovány pénzemet. Ezért megkérdeztem, van-e közönséges, olcsó szivarka.
A pincér elsorolta a választékot: Mood, Silveradó, Pegazus… és legnagyobb meglepetésemre Cohiba szivarka is volt.
Hirtelen ráeszméltem, hogy ez ugyanaz a két véglet, amiről fentebb írtam, és ami meghatározza életemet és választásomat.
Nagyon nagy elégtételt éreztem.
Ez alkalomból felvettem a Serjóz-sa nevet.
