411. szám Széppróza

Búcsú Bulgáriától

By

Liával még a Vendéglátóipari Főiskolán ismerkedtem meg. Évfolyamtársam volt, Bulgár ösztöndíjasként tanult Magyarországon, és ismeretségünkből gyorsan szerelem lett. Lia szülei tehetős gazdálkodók voltak – rendszeresen havi apanázst küldtek lányuknak – így tanulmányaink utolsó két évét már egy közösen bérelt lakásban töltöttük el. Igaz, lakhattunk volna szüleimnél is – a kisszobában – de az önálló lakás adta szabadság mindennél fontosabb volt.
Diákok voltunk, szerelmesek, boldogok, tervezgettük közös jövőnket….
A Főiskola befejezése után – mielőtt még állást vállalhattunk volna – három hónapra Liáékhoz utaztam Bulgáriába, S.-be. A három hónapból végül – valami félreértésből adódó féltékenységi dráma miatt /akkor jogosnak éreztem vélt-valós sérelmemet/ – alig két hónap lett; összecsomagoltam, otthagytam a kétségbeesett, zokogó Liát, otthagytam Bulgáriát – és otthagytam valami mást is…
Mi volt ez a más? Mi kényszerített arra, hogy több mint húsz év elteltével – alkoholista hajléktalanként – repülőjegyet vegyek Bulgáriába? A váratlanul ölembe hullott 150 ezer Ft? A szokásosnál is erősebb alkoholmámor? A nosztalgia szülte-erősítette viszontlátási vágy? – nem tudom. S látom magam, ahogy részegen – sorban állok a ferihegyi terminálon és megveszem a Bulgáriába szóló repülőjegyet.
Leszállok Várnában. Még egy távolsági busz és jó egy óra múlva megérkezem S.-be, Lia szülőföldjére. Hirtelen, mintha varázsvesszővel érintettem volna meg a földet, a középkorban találom magam. Ez a kis város – vagy nagy falu – megőrizte a régi keletet: van benne valami a hajdani Kairó, Damaszkusz, Konstantinápoly hangulatából. Egzotikus és mindennapi egyszersmind. Mintha megállt volna itt az idő; még nem lépek be a városkába, egy dombtetőről csodálom a kaleidoszkópot. A beépített terület nem nagy. A hegyek jelölték ki határait; nem hajlandók hátrébb húzódni. Így aztán maradt a függőleges irányú, többszintes, lépcsőzetes várostervezés. Az egyik ház teteje a felette lévő ház udvara, a lakóépületeket egymás hegyébe-hátába építik. Szűk utcalabirintusok, lapos agyagtetővel fedett kis agyagházak. Fából ácsolt emeletek. Verandák, az erkélyek között kihúzott madzagon száradó ruhák. Átjárók, rejtett lépcsők, szerpentinek, sikátorok, gyaloghidak. A formák és idomok kubista egymásrahalmozódása.  A díszes tornácok, ereszek, és ablaktáblák az orosz ácsok és fafaragó mesterek stílusát idézik. Gondosan művelt virágoskertek, zsúfolt járdák és a piac: a vásár egy tarka színházi előadásra emlékezet – eladók és vásárlók forgataga; a női ruhák vörös, zöld, narancs színe tűzzel tölti meg a jeleneteket. Harsogás, kiáltozás, életöröm.
Elindulok a bazilika felé, már a Bulgár Vatikánban vagyok. Bejárata széles kőkapu, íve olyan lendületes, mintha diadalívnek készült volna. Három tornya az égre tör.
A templom alaprajza kereszt formájú. A falak megfakultak a napfénytől és a vénségtől. Különös hangulatban vagyok. Nem tudnám pontosan megmondani, miért. Talán így hat rám az a tudat, hogy a balkáni kereszténység egyik bölcsőjénél állok.
De hát mi is ez a bazilika? Szigorú, maximális egyszerűségre törekvő tömb, mégis megkapóan bájos épület. Króm, vörösréz, és cinóber színű tufalapokkal borított vastag falak. Keskeny, függőleges, mély ablakok. Bent titokzatos félhomály. A főoltárt függöny takarja. Fent az oltárkép: Szűz Mária a Kisdeddel. A bazilika boltozata zölddel, arannyal, és a kék számtalan árnyalatával megfestett virágbaldachin. Keskeny átjáró a főoltár mellett. Vályúsra koptatott kőlépcsők. A sekély üregben ovális sírkő, égő gyertyákkal. Magamba szívom a csendet. Az oldalhajóból halk muzsika üti meg a fülemet. Egy eltévedt méhecske hangversenyezik. Nyomon követem nyugtalan röptét; a fény felé száll, amely felülről, a kupola növényi ornamentikával díszített nyílásán árad be.
Kilépek a bazilikából, nagyot kortyolok a balzsamillatú levegőből, és a szemközti hegyoldalba épült monostorhoz indulok. Az épületegyüttest valósággal belekomponálták a mesés növényzetű sziklás domboldalba. Nem kell művészettörténésznek lenni ahhoz, hogy az ember megértse és átérezze a monostor költői szépségét. A kőfaragó mesterek csak ritkán nyúltak a vésőhöz, az eredeti formájában hagyott szikla van túlsúlyban. A monostor lágy illeszkedése a sziklákhoz – maga a megfoghatatlan harmónia.  Az épület belül háromszintes. Minden szintnek külön kápolnája van. Oszlopok, oszlopcsarnokok, boltívek, oltárok, síremlékek. Mindezt sziklából faragták ki. Díszítések: bikát, a karmai közt bárányt tartó sast ábrázoló domborművek, vágtató lovasok, reliefek, frízek. És az épen maradt falakon felragyogó mozaikok!
Szépségüket a legékesebb szavak sem adhatják vissza. Nagy Constantinus mozaik-miniatűrje előtt állok… A császár mindentudóan vizsgálja arcomat kárminvörösen izzó szemével. Nem, rajta – illetve mozaikképén – nem fogtak az elröppenő évszázadok; legszívesebben térdet hajtanék előtte. Aztán kicsiny forrás, fölötte gazdagon díszített kút. A kútban – a legenda szerint – hét forrás vizét gyűjtötték össze.
Tiszta, élettől lüktető víz, gyógyító hatást is tulajdonítanak neki. A medence alján tán a világ valamennyi pénzverdéjének érméi. Eleget teszek a szokásoknak, bedobok egy 100 Ft-ost. A visszhang megismétli a víz csobbanását – talán visszajöhetek még? Nem fogalmazok meg magamban semmit előre, letérek a Hriszto Botev nevét viselő főutcáról, megyek még vagy másfél kilométert és már Liáék házánál állok.
Kopogtatok a nehéz tölgyfaajtón, kisvártatva harminc év körüli nő előtt állok.
Ismeretlen, de valahol mégis ismerős arc. Nincs időm ezen töprengeni, oroszra fordítom a szót:
– Jó napot kívánok! Remélem jó helyen járok. Lia Aszparuhovot keresem. Régebben itt lakott a szüleivel….talán ön ismerte is.
– Jó napot kívánok, Uram! Liát keresi?….hát hogyne ismertem volna! Szomszédok voltunk, s miután Liáék elköltöztek, mi vettük meg ezt a házat. Én és a férjem… de fáradjon beljebb… most főtt le a kávé, ugye megkínálhatom?
– Nem, köszönöm, nem akarok zavarni. De mondja csak, ugye ez a baloldali ház volt a maguké? Itt élt akkor egy család… emlékszem egy kislányra, Zsanának hívták.
– De hisz én vagyok Zsana!
– Jaj, Zsana! Nem emlékszik egy bácsira, aki pár hónapig a magyar nyelvre tanítgatta? Úgy jó húsz éve…
 Jól megnéz, aztán kikerekedik a szeme.
– Hát maga az? Hogyne emlékeznék, várjon csak egy kicsit…!
Felemeli mutatóujját, beszívja alsóajkát, és erősen koncentrál. Aztán megszólal:
– Nem minden szarka… farka… – töri imádnivalóan a magyart – …tarka –  itt megáll, bizonytalanul megvonja a vállát, és bocsánatkérően elmosolyodik
– …csak a tarka farkú szarka farka tarka –  fejezem be a mondókát.
– Ez az! – neveti el magát Zsana és a nyakamba ugrik.
– Tíz éves lehettem akkor? …de látod még mindig emlékszem pár magyar szóra. Na, mit szólsz?
– Hát, taníthattalak volna hasznosabb dolgokra is, de azért nagyon örülök Zsana. Figyelj csak, én végül is Lia miatt jöttem, elmondanád, mit tudsz róla?
Egy pillanatra elgondolkozik, aztán mint egy kis beszélő komputer, ontani kezdi az információkat:
– Lia? … hát a szülei halála után férjhez ment, majd tíz évig ebben a házban éltek, itt született mindkét gyerekük, aztán a férje állást kapott Plovdivban, és a család odaköltözött. Todor elektromérnök, Lia egy szállodai éttermet vezet. Ennyit tudok róluk. Jó ideig leveleztünk, de aztán valahogyan abbamaradt a kapcsolattartás. Tudod, hogy van ez…De hát te Liát keresed, megvan a címük, odaadom…
Bólintok. Ez a fejmozdulat Bulgáriában nemet jelent.
…Mit is kerestem én itt? Talán csak az emlékeimet? Ezt a családot, ezt a házat, Liát…. így együtt, elválaszthatatlanul. Ez és ennyi az én Bulgáriám.
– Maradjon ez már csak így… – mondom félhangosan.
– Tessék…? – néz rám csodálkozón Zsana.
– Semmi…, semmi. – aztán megint mintha kívülről figyelném magam: látom, ahogy magamhoz ölelem Zsanát, megsimítom a haját, sarkonfordulok és elindulok a Várnába induló busz végállomása felé.

You may also like