Balogh László idén harmadszor nyerte el a megtisztelő címet, melyet az év során legtöbb lapot eladó terjesztőnk érdemel ki. Ideje volt interjúra csábítanom, és bemutatni az Olvasóknak a terjesztőt az újság mögött.
Az Év Dolgozója lett, zsinórban harmadszor. Maximalizmus?
Nem mondanám, csak éppen van célom. És egy ideje a lapterjesztéssel tudom megvalósítani.
Mire gondol, mesélne kicsit ezekről a célokról, és hogy hogyan került kapcsolatba a Fedél Nélküllel?
Néhány éve sikerült albérletbe kerülnöm, azóta is fizetem. Ez a lap eladásából finanszírozható, ez a munkám. A Fedél Nélkült elég régóta ismerem, még ismertem Ungi Tibit, a lap alapítóját is. Amikor még a Könyves Kálmán körúti hajléktalanszálló munkásszállóként működött, én is laktam ott egy darabig, és Tibi már akkor tartotta a kapcsolatot az emberekkel, és emlékszem, többször kiállt azokért, akiket valamilyen sérelem ért. A lapot viszont csak jóval később kezdtem el árulni.
Mikortól tudhatjuk terjesztőink között?
Hú, ez hosszú történet. 26 éve vagyok hajléktalan, de csak pár éve vagyok terjesztő. Pesten születettem, édesanyám meghalt 12 éves koromban, apám újranősült, de vele ezután havonta találkoztunk csak. 20 éves koromban ugyanis a szüleim elküldtek a háztól: álljak saját lábamra. Van szakmám: targoncás vagyok, dolgoztam is benne, míg le nem százalékoltak, a tüdőm nem bírta. 25 évesen munkaképtelennek nyilvánítottak, és hajléktalan lettem. Kötődésem nemigen volt Pesten, és nem is igazán szerettem a nagyvárost, a munkásszállók is megszűntek, így fogtam magam, és lementem a Balatonra.
A rokkantként kapott havi összeg már akkoriban is zsebpénznek volt elég, így tarhálni kezdtem.
Ekkoriban már utcán élt?
Igen, nagyon sokáig. Éjszakánként négyen-öten a várótermekben aludtunk, nappal mindenki ment a maga dolgára. Az emberek elég hamar megszoktak minket, senkit sem érdekeltünk. Sajnos már a munkásszállón elkezdtem alkoholt fogyasztani, ott ez adja magát, gyakorlatilag mindenki iszik, olyan világ. És itt Balatonon ha nem ittam, nem is tudtam tarhálni, nem ment. Ha józan voltam, akkor vagy fél órát filóztam, odamenjek-e vagy sem, és hogy kihez.
Szégyellte, hogy koldulni kényszerül?
Koldulás és tarhálás nem ugyanaz, azért van különbség. A koldulás szerintem az, hogy megállok egy helyben, tartom a poharat vagy a kezemet, és várom a csodát. Én tarháltam, ami azt jelenti, hogy próbáltam megkérni embereket, hogy segítsenek, amivel tudnak. Én mindig úgy fogtam fel, hogy ha nem megyek oda valakihez, hogy segítsen, akkor keresztül néz rajtam, és ha ittam, akkor nem érdekelt annyira, mit gondolnak mások.
És mi hozta a változást?
Eléggé kezdtem rámenni erre az életre, és azt láttam: vagy megdöglök vagy abbahagyom az ivást. Az utóbbi mellett döntöttem, és 19 év italozást hagytam abba egyik pillanatról a másikra. Otthagytam az egészet, ahogy volt, a „barátokat” és az ivászatot. Egyedül maradtam, de nem vagyok magányos. Ez az új élet működik.
Mennyire van köze a lapterjesztésnek az új élethez?
Mint mondtam, régóta ismertem már a lapot, de Pesten nem akartam dolgozni. Aztán Balatonon sem, mert ott hosszú ideig más életet éltem. Ha az ember új életet kezd, menjen új helyre. Amikor letettem az italt, akkor gondoltam rá, hogy terjesztőnek állok, és sokadik éve utazok Pestre a szerkesztőségbe, hogy ott megvegyem a lapot, majd hazafelé Székesfehérváron, a helyszínemen munkába állok.
Mennyi időbe és lapba került, míg sikerült albérletbe kerülnie?
Meg nem tudnám mondani, hány darab újságot kellett az albérlethez eladni, de igazából ha belegondolok, nem annyira sokat. De hát megvolt már a cél, és ennek megfelelően kezdtem neki. Amikor először vettem újságot, ki voltak akadva, pedig nem is volt olyan sok: 400 db-ot vittem, amit két hét alatt eladtam. Hát így kezdődött.
Szóval működik a dolog. De vajon szereti is, amit csinál?
Tudja, dolgoznék mást, ha lenne mit, és tudnám is csinálni. Most azt látom, mindenkinek nehéz. Akinek munkája van, nagyon kapaszkodik belé, ha belegondolok, én inkább vagyok szabad, mint egyesek. Persze, ha nincs is a szó szoros értelmében főnököm, én az Olvasóktól függök, így nekem se könnyű. És a saját bajaival, életével elfoglalt emberektől különböző reakciókat kapok. Engem sosem az zavar, ha valaki nem vásárol tőlem újságot, hanem ahogyan teszi ezt. Sokan akarják lenézni ezt a munkát, pedig én nem szégyellem, dolgozom. Van, aki szememre hányja, hogy miért nem megyek el dolgozni – na ez eléggé bosszant, hisz éppen azt csinálom. De tudom, honnan fúj a szél, sok törzsvásárlóm is akad, akikkel beszélgetek, mert terjesztés közben azt is lehet, és elég sok minden szóba jön. Most sokszor olyanokat mesélnek a munkahelyükről, a főnökükről, hogy csak nézek, és sajnálom őket. Egymást tapossák, mert félnek, féltik a saját állásukat, és szomorúak. Ma mindenki nehezen él, igazából nem látom, hogy olyan nagy különbség lenne aközött, ahogy én élek, és ahogy mások. Régen nem volt olyan nehéz fenntartani egy albérletet egy fizetésből, ma ez már nagyon nem így van. Egy fizetés nem elég egy albérletre. És akkor még hol van a megélhetés? Ha egy öregasszony ad 50 Ft-ot, szerintem az tőle nagy dolog, és nekem sokat jelent, mert segíteni akar.
Hogy érzi, Ön lehet az Év Dolgozója 2014-ben is?
Hát, nem tudom, nekem az a fontos, hogy legalábbis egyelőre meg tudok élni. De most egyértelműen van egy lefelé tendencia. Kevesebbet vásárolnak, és aki teszi, az is kevesebbet ad. Saját lakásra sosem fog futni, de az albérletet nem hagyom. Ez a munkám, oda kell állni időjárástól függetlenül, és csinálni. Bár nem is annyira fizikailag, hanem szellemileg megterhelő, a reakciók és a bizonytalanság miatt. De van célom, nem akarom elveszíteni a lakhatásomat, így nem baj, ha esik, kapucniban is lehet terjeszteni. Egyszer elmaradtam 3 hétig, mert pajzsmiriggyel műtöttek. Amikor visszajöttem, sokan kérdezték, hol jártam eddig, mi van velem, ami jól esett. Ami tehát rajtam áll, megteszem, dolgozom, és remélem a legjobbakat.
Köszönöm, hogy időt szakított ránk, a szerkesztőség és talán az Olvasó nevében is kívánhatok Önnek sok kitartást és vásárlót 2014-ben is!
