Mindenkinek van vidám, vagy éppen szomorú története a szeretet ünnepén. Hát bizony az enyém most éppen az utóbbi.
Tíz éves voltam, apukámmal éltünk, mert nem sokkal előbb veszítettük el az anyukámat. Már tapostuk a havat az utcán, vészesen “bekarácsonyodott”. Apukám a veszteség fájdalmától erősen rákapott az italra. Dolgozott (mint bányász), ivott – rám nem sok ideje maradt.
Így volt ez szentestén is. Egyedül voltam a lakásban, a szívem telve keserűséggel. Magányosan gondoltam arra, hogy ebben az évben engem nem látogat meg a Jézuska. Nem az ajándék hiánya miatt fájt igazából, hanem az ünnep. A közös szeretet boldogságának érzése. Így visszaemlékezve, őrjítő érzés volt.
Lassan eljött az este. Láttam az ablakból, hogy egyre több lakásban csillan fel a “Jézuskafény”. Nem bírtam tovább. Felöltöztem, magamhoz vettem egy kést és elindultam a közeli parkba, hogy nekem is legyen karácsonyfám. Találtam is egy picit. Késemmel nyiszatolva, nagyon nehezen, de kivágtam. Lopva, nehogy meglásson a szerzeményemmel, hazaosontam. A félelmet, ami akkor átjárt rajtam, semmiképp nem nevezném karácsonyi izgalomnak.
Otthon aztán sikerült talpra állítani a kis fát és saját hevenyészett módszeremmel valamiképp feldíszíteni. Hiába tettem meg mindent, nem lettem boldogabb, sőt már bántam is az egészet. Gyerekként, akkor jöttem rá, hogy a magányomat a pici karácsonyfa nem enyhítheti. Csak ültem, és végtelen keserűség jéghidege járt át.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el így – talán egy végtelenség. Úgy éreztem, soha nem lesz vége, mígnem megzördült a bejárati ajtó.
Megjött az én Jézuskám – az apukám. Bejött a szobámba és megkövülten nézte a művemet. Percek múltak el így, azután leült az ágyamra, megpuszilt, a fejét a vállamra hajtotta. Éreztem, hogy rázkódik a válla. Éreztem, ahogy az ingem lassan átnedvesedik. Keservesen sírt. Sírta a fájdalmát, miközben én éreztem az övét.
Azóta nekem december 23-án van a fenyő ünnepe, bár mindegy.
A magány akkor is ugyanúgy tud fájni.
2011. november, második díj
