Atya őscsövi, az ellátórendszer a szeme előtt fejlődött ki, ismer minden helyet, de csak néhány intézményt tisztel meg bizalmával. 15 éve nincs lakcíme. 15 utcán töltött év után, két éve Dél-Dunántúlra költözött élettársával, annak szüleihez. Apró település T. vonzáskörzetében, munkanélküliséggel, jövedelem híján. Hősünk tüzifa aprítást vállalt – feketén. Így lett újra hajléktalan. 2008 telén járunk.
A fejsze elvitte másfél ujját a bal kezén. A kórházban amputálták a levált részeket, majd otthonába bocsátották. Kötözésre jelentkezzék a háziorvosi rendelőben. Jelentkezik is, de az orvos nem kötözi át a csonkot, mert TAJ száma mögött nincs biztosítás. Ezen a ponton csörög a telefonom. A probléma nem újdonság, sőt. Átlagosan elég egy telefon a dokinak, hogy el kell látni mindenkit, majd a beteg nyilatkozatát kell venni, miszerint tudomásul veszi, hogy nem jogosult az ellátásra, harminc napon belül rendezi jogviszonyát. Ezzel ő (a doki) védve van… Most nem elég, a körzeti 8000 km-re született, januárban megy haza, nem kell a para, hogy a drága beavatkozás nem lesz kifizetve…
Következik a polgármesteri hivatal, a gyámügyes épp ott van, sőt húsz perc múlva már Atyával ül annak konyhájában, onnan telefonál. Borzasztó kedves, megértő, sőt ki van akadva, de a hivatal nem segíthet. (végül mintegy húszpercnyi eszmecsere illetékességről, jövedelem hiányáról, hogy Atyát erősen vonzza a főváros csillogása, zárásként a tehetetlenségről)
Lássuk a megyét. A területileg szóba jöhető rendelőintézet T., szűk 106 perc alatt sikerül átrágnom magam a rendszeren, egészen az orvosig. Ő sem segíthet, ezt náluk nagyon szigorúan veszik, elvégezték a műtétet, de többet nem tehetnek. Ha levágná még egy ujját, más volna a helyzet – gondolom én, de több kötözés kellene, mint amennyi ujj maradt, így tanács nem lesz a gondolatból.
Jöjjön a megyei hajléktalanellátás: a megyeszékhely szállóját érzékeny ügyeletes képviseli, érti a bajt (kivéve a jogosultságról és biztosításról szóló, valamint a jogi részeket), alig egy óra alatt megállapodik dokival, főnökkel. Rendben van, ellátják – egy apró feltétellel. Ha Atya beköltözik a szállóra. A doki szerint csak így lesz joga fogadni, mert hajléktalan embernek alanyi jogon jár az ellátás… Elvarázsolt kastélyomban megtántorogva csúnya dolgot kérdezek: nem költöztetetné-e be papíron, ő meg a párjával aludna eztán is. Itt leszek gyanús, tuti valami ellenőr, a hangnem fagyos lesz és nagyon formális. Nem számít, mibe kerül, ők segítettek volna.
Mint jeleztem fennebb, Atya csak néhány intézményt tisztel meg bizalmával. A miénk ilyen, de az ismeretlen megyeszékhelyi szállás nem az. Nem költözik. Minden szál elvarrva. A cérna marad a húsban.
Atya – bár meg kell emésztenie, hogy ingyenjegyet már nem kaphat tőlem a hazaútra – felül a vonatra, s meg se áll Pestig. (Persze jegy híján négyszer is megáll)
Vonzza a világváros csillogása.
(ui.: Atya áprilisban – nem a fentiek miatt, de a fővárosban, közterületen, egyedül – halt meg, temetése e lapszámunk megjelenése előtti napon volt.)
Likes
No Comments