358. szám Széppróza

A rendetlenség lelke

By

Megyek valahol, talán Pestlőrincen, pontosan nem tudom, mert olyan részeg vagyok,  de a közelemben hirtelen fülembe „csörömpölő” lármát azért meghallom. Jobb látásra érdemes szememmel látom, amint egy termetes asszonyság pöröl egy nyitott ablaknál „tornász bemutatót” tartó hasonszőrű idiótával imigyen:
– Hányszor mondjam még magának Piperkőcné asszony, hogy hogyan kell az üveget puccosra csinyáni! Meglebbentjük a zsebkendőnyi kendőt, a fény felé fordíccsuk, hogy nincsennek-e rajta mocsokfélék, vagy olyan egyes sejt  féleségek (egysejtűek), hogy tudós asszonyságként fejezzem ki magam, majd felülről lefele…
A tömény ostobaság hallatán olyan hirtelenséggel kezdtem kijózanodni, hogy kénytelen voltam utánpótláshoz folyamodni a közeli csapszékben, hogy jobban el tudjam viselni az ostoba monológ parttalan áradását. Mert annak az Istennek sem akart vége lenni.
– Én már csak tudom, hogy köll ablakot tisztázni! Az enyémet naponta ötször is lemosakodom(?) Pedig  csak egy van belőle a padlásfeljárónál, a is félig  ki van törve. Ha utána meg felmosok, meg sem állok az első sarokig. Végig rongyozom odáig a járdát is. De még a padlás előtt húzódó úttest sem maradhat ki. Ha látná, hogy hogyan vödrözök  össze-vissza a dudáló autók között! (Még jó, hogy száguldó járművek  valamelyikének  ablakát nem kíséreli meg megtisztítani.) Úgyhogy  tanúhatna tülem Piperkőcné asszony! Mert rend a lelke mindennek! MÉG A RENDETLENSÉGNEK is van lelke! – szokta volt mondogatnyi analfabétás nagyapám. Ma sem tudom, hogy mi a rossebet jelent ez, de csak lehet benne valami…
Valami? Valami felest megint csak be kellett vennem, hogy továbbra is el tudjam viselni továbbra is, az önvallomásnak ilyen igazán ritka megnyilvánulását. De ezúttal egészen közelről. Nagy érdeklődésemben nem átallottam kézen fogni, hogy útközben újabb és újabb tisztaság mániás kalandjairól faggassam. De nem is kellett erre különösképpen rávenni. Mesélő kedve töretlen maradt továbbra is.
Állítólag többször is betelefonált a Klub Rádió Bolgár György vezette Beszéljük meg című műsorába.
– Egyszer még késleltettek is. Direkt beszéltettek, hogy megtuggyák állapítanyi, hogy hunnan telefonozok. Elmondtam, hogy éppen most gyújtottam föl a város szélén egy szalmakazlat. Mert olyan trehányul vót főrakva! Mint a csáki  szalmája. Később tudtam meg, hogy azért Laci f… tak  velem, hogy  a tűzoltás megtuggya, hogy én vagyok-e az a piros pozsgás  (piromániás) ember, aki gyújtogatnyi szokott a környéken. Még ilyet! Amikor az unokámat is csupa  szépre és jóra tanítom! Beszéni még nem tud, de a gyufát már olyan ügyesen tuggya kezelni, hogy öröm nézni. Csak úgy füstölögnek utána az elhanyagolt kertek! (Atyaúristen,  mi lesz ebből a gyerekből?)
– És hallja – hallgattam a mesét tovább –, én még az erdőben is rendet teszek. Felerőszakoltam magam valahogy a Hármashatár-hegyre. Hát én ott annyi házastársi (háztartási) gépet tanáltam, hogy nem győztem kicipelni  üket az út szélére, ha netán gyünne egy szemetes autó. A legnagyobb baj nem  a derekammal vót, hanem az, hogy nem hoztam magammal benzint. Meg az unokámat. Mert ugye ha ő megsercinti a gyufát akkor nem, hogy hűtőgép nem marad ott gazdátlanul, de még erdő sem nagyon. Amilyen rendetlenül nőttek arrafelé a fák… Ám  nem  gyüttek a kukásék! Még Kádár elvtárs sem, hogy intézkedett volna  a lomok elszállításáról. Egy hülye „kacsázott” csak arra, aki mikor meglátott valami LÖ betűvel kezdődő sárga házat emlegetett. El is  küdtem mingyá a Lipótmezőre.
– Megszoktam regulázni a zugárusokat is! Tegyük föl, hogy a Bosnyák téren annyi vasarcú lenget ott a templom körül mindenféle rongyot, cihát, de olyan fegyelmezetlenül, hogy kénytelen vótam hatóságilag igazolni magam. Felmutattam a villamosbérletemet. Mit tudták a hülyéjék, hogy milyen a hatósági igazolás. Iszkoltak is izibe! Erre a közeledő rendőrök nem, hogy utánuk mentek volna, hanem engem igazoltattak. Holott nem  vót nálam egy zsebkendőnyi cafat sem. Csak három pecsétes aranygyűrű. Honnan tudták meg?
– De még mindig semmi dolgok ezek azokhoz képest amit a barátnőmmel szoktunk intézkednyi.  – Kapja  fel fejét  erre rátartian, büszkén. Újabb regény folyam veszi kezdetét.
– A mútko is mentünk a dógunkra amikor egyszer csak megtorpanok egy nyitott kapu előtt. Mingyá szótam a Jucinak, hogy nézzen  be mán ő is, hátha nem jó látok a vaksi fél szememmel. Felettébb gyanus vót, hogy egy krumpliorrú kucsmás libát töm egy fazékon ülve, kilincs nélküli fészer előtt. Mellette kecske bégetett, a kémény tövében egy nagy fekete macska óbégatott. Hurcolkodtunk is azon minutában befelé, mondtuk a vén bakter kinézetűnek, hogy nem jó csinyájja a liba gyömöszölést, s már kikapva a kezéből mutattam, hogy hogy is kell azt. De a vén kujon nagy ficánkolásában úgy meglökött a könyökével, hogy a tömőfa majdnem a szárnyas végén jött ki. Mint ahogy azt a Müncshamuzeum (Münchausen) báróról szóló filmben láttam. Olyan pocsékká vált libával már mit lehetett kezdeni? Úgy megsütöttük, mint  annak a rendje. De előtte jó mély árkot ástunk a sütöde körül, amit tele hordtunk vizzel. Hogy a felkapó szél nehogy felparazsolja a kertet.
Két nap múlva, amikor egyedül rendezkedtem meg mit látok? Lepedőket! Olyan fehéren világígtottak, hogy tisztára rosszul lettem. Nehogy mán valaki is megvakújjon az arra járók közül, gondultam, s már téptem is le mindet. Bele a sárba! Had tanújon meg rendesen mosni a kurvája! Nagyban tapostam a mocsokban a textiliákat,  amikor látom, hogy két ásós ember siet errefelé. Mingyá tudtam, hogy ki akarják ásni a szennyeseket, hogy azon módja, rendje szerint azokat tisztára mossák. Jószéndékból még segítettem is nekik. Utána meg vagy két hétig recsegett alattam a kórházi ágy! De az is szépen történt. Rendeltetésszerűen!
– De drága uram. Tuggya, hogy mikor gyüttem rá arra, hogy öregszem? Amikor tanákoztam Emőke nénivel. Ült szegényesen egy korhadék tetején. Rítt keservesen. Kérdeztem tőle miféle magatartás ez?
Közölte nyomban, hogy meghalt az édesanyja. Mikor? Figyeltem fel a balesetre. Vagy harminc éve, válaszolta késlekedés nélkül.
– Én meg unokás lettem, s leücsörögtem mellé szolidarit micsodából könnyeket hullatnyi. Két ostoba  ember már csak egy pár. Nem igaz?
Nem tettem ellenvetést. Szegény asszony. Mennyi rendellenességet szüntethetett volna meg az idő alatt, míg velem diskurált. Azokat amelyeket  igazság szerint az ILLETÉKES HIVATALNAK kellene megtennie.

február hónap, harmadik díj

You may also like