Ritkán szoktam mosolyogni. Talán azért is, mert a hajléktalan életmód nem túl sok vidámságra ad okot. Újságterjesztőként munka közben persze „kötelező jelleggel” akkor is mosolyt erőltetek az arcomra, ha az éppen aktuális illetőtől nem hogy pénzt, de még figyelmet sem kapok. (Erről az érzésről született egy versem is, de ez a történet most másról szól.)
Természetesen akadnak személyek, akikhez őszinte mosollyal fordulok, olyanokhoz, akikről tudom, hogy emberszámba vesznek, még ha nem is tud minden találkozásunkkor támogatni az újságért, vagy a külön lapra kinyomtatott verseimért. De nem csigázom tovább a nyájas Olvasót, elme sélem azt az igaz történetet, ami a minap történt velem.
Vasárnap délelőtt van, csodás tavaszi idő, egyik általam kedvelt parkban ülök egy padon félig éber állapotban (amikor már nem alszom, de még nem vagyok teljesen fitt). Mellettem a teljes egészében mobilizálható szoba-összkomfort: a hátizsákom és egy szatyor, az ölemben egy egész frissnek számító (még nincs két hónapos! ) Metropol újság, rajta az elmúlt „éjszakai bevetésem” kézzel válogatott dohánykeveréke, ami a szétszedett, kisodort csikkekből gyűlt össze.
Eme dohánytermék cigarettahüvelybe való töltésével foglalkoztam, miközben körülöttem a parkban az emberek élvezték a jó időt, egyedül, társaságban, családdal, vagy négylábú kedvenceikkel sétálgattak, a gyerekek egy kis csapata bújócskázott. Ugyanígy haladt el előttem pár méterre egy háromtagú család : anya, apa, és egy 4-5 éves körüli fiúcska, igyekezve a közeli, elkerített játszótérre. A fiúcska kissé selypítve kérdezte a szüleit :
– Mejje van a bejájat ?
– Ott, ahol éppen sétál az a néni és a bácsi ! – válaszol az említett pár felé mutatva az anyuka.
– Akkoj én most elője szajadok! – kiáltotta a gyermek, és már futott is az apró lábaival a játszótér kapuja felé.
A kisfiú viselkedése és beszéde önkéntelenül is megmosolyogtatott, a fiaimra emlékeztetett. A szülők sétálva ugyan, de követték csemetéjüket. Pár perc múlva visszajött hozzám az apa, akkor már egyedül. Csak akkor eszméltem, hogy velem akar kommunikálni, amikor már közvetlenül előttem megállt, és nyújtotta felém a jobb kezét ezt mondva :
– Vezérem, ezt azért a mosolyodért, ami a gyerkőcnek szólt az imént !
Akkor láttam csak, hogy a felém nyújtott kezében ott lapul összehajtva egy kékhasú bankó (1000 Ft-os), amit szabályosan belenyomott a kezembe, utána rögtön megfordult és igyekezett vissza a családjához. Meglepettségemben a köszönetem is csak pár másodperc múlva tudtam kinyögni, és mire eszembe jutott, hogy ezért a juttatásért adnék neki egy újságot, plusz egy példányt a verseimből, de már hiába szóltam utána :
– Uram, egy pillanatra, tisztelettel… !
Már nem fordult vissza, pedig hallhatta, hogy utánakiáltottam, a játszótérre pedig én nem tartottam illendőnek utánamennem, így kicsit döbbenten, de mégis kellemes érzéssel könyveltem el, hogy az újság ill. a verseim nélkül a mosolyomnak is van értéke… 🙂
2016 április, 3. díj
