Nagyon rosszul aludtam ma éjszaka, negyedóránként felriadtam, rémálmoktól gyötörten. Éjfélkor meguntam a sok szörnyet, melyek engem kergettek álmomban és persze fel is ébresztettek – kértem a nővérkétől altatót. Nem adott. Azt mondta, zaklatott idegeim miatt törnek rám a lidércek, amik valójában nincsenek is, csupán felajzott idegeim játéka varázsolja őket elém. A nyugtalan agy képzelgései miatt vannak rémálmaim, altató helyett nyugtató kell nekem, állította álmosan pislogva, és adott egy szem Rivotrilt – félóra múlva hat, édes álmot ad. Tényleg adott álmot a Rivotril, ám közel sem édeset. Miután bevettem, még félórát sétálgattam a folyosón, gondoltam, ha picikét elfárasztom magamat, az segít a gyógyszernek szép álomba ringatni engem. Tévedtem. Éppen kétórányi alvás után ébredtem fel újra, a legjobbkor, a hóhér már emelte fényesen villogó pallosát, hogy lefejezzen. Szerencsére még időben felriadtam, különben meghaltam volna. Igaz, csak álmomban, de mégis jobb így, el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha a gyilkos szerszám lesújt, és én fej nélkül maradtam volna. Láttam volna talán magamat, amint elgurul levágott fejem és sugárban ömlik drága vérem?
Mivelhogy nem tudtam visszaaludni, azon elmélkedtem kis ideig, miért van az, hogy a rémálmok sosem jutnak el a végkifejletig, az utolsó pillanatban mindig felébredünk. Talán azért van ez így, mert ha álmunkban meghalnánk, akarom mondani, ha, miközben álmodunk valamit, ami feltétlenül halállal fog végződni, akkor igaziból is meghalnánk abban a pillanatban, amikor az álomban. Úgy értem, tényleg feldobnánk a bocskort. Az is lehet, hogy akik alvás közben hunynak el, azok a végkifejletig jutnak az álommal, a rémálommal. Lesújt a villogó bárd, elkapja őket a hétfejű sárkány, lezuhannak a szakadékba vagy bent égnek a lángoló házban, és az álommal együtt az életüknek is vége. Tehát badarság azt mondani, szép halála volt, mert álmában érte a halál, nem kellett szenvednie. Pedig könnyen lehet, rettegve menekült az illető egy megvadult vadkan elöl, de a vadállat bizonyult gyorsabbnak, vagyis csúf halált halt az a szegény ember a patyolattiszta ágy ellenére is.
Nyugtató ide, nyugtató oda, én nyugtalan maradtam, sőt ideges. Főleg azért, mert bármennyire igyekeztem elaludni, nem sikerült, de volt valami más is, ami nyomasztott, de hogy mi a fene lehet az, arra sehogy se sikerült rájönnöm. Forgolódtam az ágyon, mindenféle hülyeség jutott eszembe, abszurd és lehetetlen dolgokra gondoltam, kérődztem a nagy semmin, mint az estebéd nélkül maradt csacsi. Rossz előérzet fojtogatott: valami gáz van, azt tudtam, de nem sikerült kiokoskodni, mi lehet az. Sejtettem én, rémálmaim felettébb zord vihar közeledtét jelzik, és meg is érkezett délelőtt tízkor a mennydörgés, villámlás. Lecsapott a kénköves ménkű, talán a felhők helyett egyenesen a pokolból. Edilkát elrabolták tőlem az ördögök.
Á, mégse! Azok az ősz hajú, szolid öltözetű emberek mégse jöhettek a pokolból, semmi kénkőszag körülöttük, szemeik sem izzottak tűzvörösen, normális kinézetű, öregedő házaspár jött Edilkáért. A szülei. Mint megtudtam, szemükfénye leánykájuk megunta a Debrecen közeli kis falut, a tanítást abban az iskolában, ahol átlagosan rosszcsont nebulókat igyekezett ráncba szedni napról napra, persze mindhiába, és négy éve szépen olajra lépett. Otthagyott csapot-papot és világgá ment, pontosabban, világgá jött ide, Pestre. A rokonság sokáig azt se tudta hová lett, persze nyomban nyomozni kezdtek utána, csak úgy fű alatt, nehogy botrány kerekedjen. Lassú víz partot mos, megtalálták Edilkát, akinek valójában sokkal hétköznapibb az igazi neve, ám annak semmi jelentősége.
Szülők és lányuk egymás nyakába borultak, lett nagy zokogás és szipogás és krákogás és hümmögés. A két utóbbit az apa produkálta sokatmondó fejcsóválással fűszerezve. Aztán kérdések garmadája és válaszok garmadája következett szépen, egymást váltogatva, végül a szelíd rábeszélés, még ebéd közben is. Délutánra minden el lett rendezve, a tékozló lányt saját kérésére áthelyezték a Debreceni Egyetemi Klinikára. Könnyen ment, az apa egyik unokatestvére ott professzor.
Búcsúzáskor megegyeztünk, hogy minden délelőtt fel fogom hívni Edilkát, és minden délután ő hív engem. És mihelyt meggyógyultunk, rögtön felkeressük egymást. Kölcsönös hűségnyilatkozat is elhangzott. Szóval, a remény azért megmaradt nekem, bár ez bizony keserű vigasz számomra. Na ja, mit ér a remény, ha több mint kétszáz kilométerre tanyázik tőlem. Búsan üldögéltem, amikor Süni nővér betoppant a kórterembe, és nem Lacikának szólított: „Pollák úr, az adjunktus úr várja az orvosiban!” Tessék? „Megjött a szövettani vizsgálat eredménye, menjen szépen, megbeszélik, hogyan legyen tovább.” Egyből betojtam. Ez mégiscsak sok egy napra, éppen most rabolták el tőlem Edilkámat, még elevenen lüktet, sajog, búsít a veszteség és most még ez is… De mit tehettem? Mentem az orvosiba, mint elítélt az akasztófa alá. Igaz, engem nem kísértek hóhérsegédek, csakhogy ez mellékes körülmény, sorsom elől így sem futhattam el.
Bekopogtam, beléptem, leültem.
A doki egy iratot tanulmányoz elmélyülten még mindig, pedig már órák óta, mit órák óta, már napok óta itt ücsörgök feszengve, torkomban dobogó szívvel, zabszem sem férne a seggembe, de ő fel sem néz. A falióra másodpercmutatója direkt ki akar velem cseszni, már vagy két hete ülök itt, mert ide vagyok szegezve, de az a nyavalyás mutató még csak egyszer vánszorgott körbe. Minden összeesküdött ellenem, emberek, állatok, gépek, rafinált szerkezetek. Az a tetves falióra azt meri állítani, hogy még csupán egyetlen, mondom, egyetlen egy perce ülök itt keresztre feszítetten, mindenáron be akar csapni engem, ám hiába erőlködik, jól tudom, már legalább két hónapja csücsülök itt bezárva saját félelmeim zárkájába.
Az orvos végre felnéz, szeretném félrekapni tekintetemet, de sajnos lehetetlen, vesébe látó szemei megkötözték akaratomat, úgy bámul rám, mintha hipnotizálni akarna. Lehet, hogy tényleg az a szándéka és én csak pislogok bambán. Mintha sóbálvány lennék. Mintha elvarázsoltak volna, csak ülök, csak ülök, csak ülök és ostoba pofával várom, jöjjön már végre valaki, vagy valami, mert kővé vagyok varázsolva, és úgy is maradok, míg valaki meg nem érint kezével, vagy szavával, vagy mosolyával, vagy mit tudom én mivel, esetleg egy oroszlán a mancsával, angyal a szárnyával, de hogy valamiféle érintésre van szükségem, az hétszentség. Hát érints meg már végre!
– Megérkezett a szövettani vizsgálat eredménye.
– És mi áll benne? – kérdezem rekedten, alig ismerek saját hangomra.
– Sajnos cseppet sem jók a hírek.
– De ugye, azért mégse túl súlyos a helyzet – suttogom minden szótag után hatalmasat nyelve, alig találván az egyszerű szavakat –, azért mégse halálosan súlyos, ugye?
– Talán nem. Viszont halálason komoly a helyzet, nagyon kell akarnia a gyógyulást, tessék, olvassa el. Elém tolja a papírt. Olvasom.
– Mit jelent az, hogy stádium C2? – kérdeztem remegő hangon.
– Azt jelenti röviden, nehéz eset.
– És ezek az inváziók. Remélem, az jó, ha nincs vérér invázió, sem pedig perineurális invázió.
– Az bizony nagyon jó, mondhatni, áldott szerencse. Előjegyeztettem CT-vizsgálatra, itt az épületben, a földszinten, holnap tíz óra tizenötkor. Legjobb, ha kicsit korábban már ott van. Délután háromkor pedig az onkológián kell jelentkeznie, ott majd elmondják, hogyan tovább. Innen, a sebészetről holnapután elbocsájtjuk. Ne adja fel! Minden erejével akarnia kell a gyógyulást.
Hatalmas ólomtömbök vannak a vállaimon, alig tudok visszavánszorogni a kórterembe.
Összegömbölyödve, magzatpózban fekszem. A sírás kerülget. Iszonyú, iszonyú, iszonyú ez a nap. Bámulom a falat, a rideg, fehér falat, hát nincs már számomra hátra még legalább egy falatka élet? Habár, azt hiszem, annyi még van, bizonyára van, csakhogy az nekem nem elég, az nekem nagyon kevés, két falat is, négy falat is, száz falat is kevés nekem. Én jól akarok lakni az élettel, mielőtt meghalok! Hát mit képzel az a gonosz kaszás, tán éhesen, soványan akar engem? Pedig jobban járna, ha szépen megvárná, hogy jóllakjak az élettel, akkor gyönyörű, kövér zsákmánya lehetnék neki. Becsukom a szemem, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Jaj Istenem, jaj édes jó Istenem!
Nagyapám jelenik meg a szemhéjamon, egyik kezével pipáját tartja, a másikkal a bajuszát pödörgeti. Mindig így szokta. Anyám sokszor pörölt vele: „Apa, tedd le azt a rohadt pipát, ha a bajszodat sodorgatod!” Erre persze könnyen lehetett replikázni, azért van az embernek két keze, hogy szükség esetén egyszerre két dolgot is tudjon művelni. Egy darabig csak nézett rám szomorúan a szemhéjamról, végül megszólalt:
– No, lurkó Lackó, hát miért vagy ilyen búval bélelt?
– A halálon gondolkodom.
– Korai neked azon morfondírozni!
– Én is úgy gondolom, de hátha mégis le akar kaszálni a halál.
– Ezen könnyen segíthetsz, ne hagyd magad!
– És ha ő az erősebb?
– Ha akarod, adok neked erőt, amennyi csak kell. Mesélek a családi legendáriumból, meglátod, úgy megerősödsz tőle mint a pinty. Akarod, hogy meséljek?
– Igen, mesélj, me-sélj, me-sélj…
2016 szeptember, 1. díj
