Élt egyszer a hatalmas Tiensan hegység völgyeinek egyikében egy öreg, megözvegyült vadász, akit Vu-Tan-nak hívtak. Ez az öreg éppen nyugovóra készült térni házikójában, mikor is a hópárduc rémisztő, ugyanakkor rémült üvöltését hallotta az ablaka alatt:
– Engedj be, ments meg engem testvérem! Gonosz vadászok üldöznek, hogy hófehér bundámért leterítsenek. Kérlek, rejts el, hogy rám ne akadjanak!
Vu-Tan gondolkodott egy ideig, végül így szólt:
– Igaz, hogy gonosz híred van, de az is igaz, hogy akit üldöznek, azon segíteni kell.
És bezárta a hópárducot a szekrényébe. Épphogy zsebre tette a szekrénykulcsot, nagy sebbel-lobban jöttek a vadászok, s megkérdezték Vu-Tan-t, hogy nem látta-e a közelben azt a vadállatot, amelyik hónapok óta felfalja háziállataikat.
– Én ugyan nem! – legyintett Vu-Tan – nem is tudom, mikor volt az, amikor én ilyen vadállatot láttam.
A hópárduc mindent hallott és miután a vadászok dolgavégezetlenül tovább mentek, kérlelni kezdte az öreget:
– Jaj, engedj már ki testvérem ebből a szekrényből, mert menten megfulladok!
Miután Vu-Tan kiengedte fogságából, az rögtön szabadítója torkának ugrott.
– Mit csinálsz?! – hátrált rémülten Vu-Tan.
– Éhes vagyok, felfallak, nem tehetek mást.
– Micsoda?! Megmentettem az életedet, és Te most ki akarod oltani az enyémet?
– Éhes vagyok, ragadozó vagyok, nincs más választásom. De neked sincs – bele kell törődnöd sorsodba.
Vu-Tan okos ember volt, tudta, hogy az ember sokszor többre megy ésszel, mint erővel.
Alkudozni kezdett hát a hópárduccal:
– Tudod mit? Most kerekedjünk fel és szólítsunk meg három teremtményt, kérjük ki véleményüket, hogy jogosan akarsz-e te felfalni engem. Ha mindhárman, egymás után, egymástól függetlenül neked adnak igazat, nem bánom, megehetsz engem.
A vadállat még nem volt teljesen kiéhezve, így ráállt az alkura, és addig ballagtak, mígnem egy cseresznyefa alá értek. Ott mindegyikük előadta panaszát, felsorakoztatta érveit, amit a kiszáradt fa végighallgatott, majd így szólt:
– Mikor még fiatal voltam, virágot nyitottam, gyümölcsöt érleltem, a gazdám meggazdagodott a termésemből. Most, hogy már öreg vagyok, és nem hajtok virágot, nem termek gyümölcsöt, ki akar vágni, tűzre akar vetni. Az ember hálátlan és igazságtalan. Miért kímélnéd ezt az öreget? Fald fel nyugodtan.
Vu-Tan-nak nem tetszett az ítélet, de nem volt mit tenni, továbbindultak, egészen addig, amíg egy vén bivalyhoz nem értek. A bivaly meghallgatta őket, majd így válaszolt:
– Mikor még fiatal voltam, a gazdám mindennap kihajtott a mezőre dolgozni. Mikor pedig megöregedtem, gyenge lettem, s már nem volt haszna belőlem, menten a vágóhídra akart hajtani. Az ember hálátlan, és az ilyen teremtményeknek nem jár kímélet. Fald fel csak nyugodtan az öreget.
Ajjaj, ez egyre rosszabb lesz – gondolta Vu-Tan, de mivel kötötte az egyezség, továbbvándorolt a párduccal. Mentek, mendegéltek, mígcsak nem találkoztak egy vándorköszörűssel. Az, miután meghallgatta őket, keservesen legyintett:
– Ugyan, mit gondolsz te az emberekről, öreg?! Születhetünk mi bármely galaxisban, ugyanazok maradunk: vadállatok vagyunk a végtelen világegyetem más és más pontjain. Vannak közöttünk gondolkodó, civilizált vadállatok, s vannak olyanok, akik nem képesek, vagy nem akarnak gondolkodni. De az első fajtát csak az különbözteti meg a másodiktól, hogy szereti elleplezni vadállati természetét. Ha ezeknek van élelme, meleg otthona, asszonya, – megengedheti magának, hogy kedves legyen és megértő. Ez a fajta jódolgában már jótékonykodik; de abban a pillanatban, mikor a sors úgy hozza, hogy élet-halálról van szó, belemélyesztik fogukat apjuk, anyjuk, legjobb barátjuk torkába.
Nézzétek csak az én sorsomat: Feleségemet egy árvaházból emeltem magamhoz, nevet adtam neki, házamba fogadtam, tejben-vajban fürösztöttem. Két év sem telt el; összeszűrte a levet egy nagyhatalmú ifjúval és kiüldöztek a saját házamból. Az ember – legyen az férfi, vagy nő – hálátlan lény, nem érdemel kíméletet; tőlem aztán nyugodtan felfalhatod az öreget – vonta meg vállát a vándorköszörűs. Ezt hallván a párduc összehúzta testét és Vu-Tan-ra akarta vetni magát. Ebben a pillanatban egy borotvált koponyájú szerzetes lépett elő a szikla mögül és felemelte a kezét:
– Álljatok csak meg egy pillanatra! Hallottam, mit meséltetek ennek a vándorköszörűsnek, de meggyőződésem, hogy valamelyikőtök nem mond igazat.
Figyelj rám, te hófehér párduc, csak ha saját szememmel látom, akkor hiszem el, hogy elférsz az öreg szekrényében. Visszakísérlek benneteket Vu-Tan házához, és ott megmutathatod, hogyan is esett meg ez a dolog. Így is történt; a párduc beugrott a szekrénybe, a szerzetes meg nekivetette vállát az ajtónak és Vu-Tan-ra kiáltott:
– Gyorsan zárd kulcsra a szekrényed, és ki ne engedd többé ezt a hálátlan jószágot!
Mert igaz, hogy az ember is a természet része, de nincs a természetnek olyan törvénye, hogy oktalan, hálátlan vadállatok az embert fölfalhassák. Ha rám hallgatsz, életben maradsz, amennyiben nem, elképzelheted sorsodat. Most mennem kell, nem tudok többet segíteni neked. – fejezte be a szerzetes, és már ott sem volt.
Vu-Tan a kulcsra zárt szekrény előtt topogott és hallgatta a hópárduc könyörgését:
– Jaj, megfulladok… csak most, még az egyszer engedj ki testvérem, ígérem, nem leszek soha többé hálátlan.
Ahogy odabenn fogyott a levegő, a párduc rimánkodása egyre halkult, végül csak ziháló levegővételének nesze hallatszott. Vu-Tan hátát a szekrénynek vetve hallgatta az állat kínlódását, de amikor a párduc halálhörgésének első hangjai a fülébe jutottak, nem bírta tovább, és kinyitotta a szekrényajtót. Innentől kezdve születtek a legendák:
Egyesek szerint az öreg és a vadállat a legjobb barátok lettek, de ennek ellentmondani látszik, hogy az eset után senki nem látta többé Vu-Tan-t és az is, hogy a hatalmas Tiensan hegységben a hópárducok ijesztő mértékben elszaporodtak.
2012 december, különdíj
