I.
Az alkony árnyaiból font kerítés mellett ballagott az idő, a vacsoracsillaggyújtó este felé. Egy napbarnított arcú érett asszony sétált az akácos melletti gyalogúton. Mezei virágokkal volt díszítve az egyszerű ruhája. Búzavirág kék színű volt a fejkendője. Az elvégzett napi munka után minden estébe nyúló alkonyon végigsétált az olaj- és akácfákkal szegélyezett úton. Kellemesen hűs szellő érintette meg az arcát, de ekkor már az est karjaiban hintáztak a csillagok.
A messze távolban egy vonat füttyel jelezte, hogy közeledik a végállomás felé… – És jó volt annak, akit ölelő karok vártak, hogy a megérkezés után együtt sétáljanak a gyalogúton hazafelé.
Az asszony letért a gyalogútról és betért az erdőbe. Neszek hintáztak a csend éjszaka elé tett szőnyegén. Az aszszony megállt a tisztáson. Ekkor bújt ki a Hold egy kósza felhő mögül. Bagolyrikoltás vágott rést a csend simogatta teliholdas éjszakában.
A Nyár nevű szépasszony tovább haladt. Egy keskeny patakhoz ért. Ragyogott a Hold a patak vizében, és ragyogott az asszony arca, ahogy nézte az áramló vizet. Hallgatta a kis patak csobogó meséjét.
„Sehol senki, s mégis mindenütt az Isten.”
II.
Tücsökzene siratta a távolodó vándorokat. Pergett a levél már az út menti fákról. Zörgött a törésre váró kukorica elsárgult levele. Fázósan bújtak össze a későn nyílt virágok. Beérett buzogányok bólogattak az öreg tó partján.
Lopakodva hagyta maga mögött az idő az ökörnyáltól pókhálós alkonyt. Egy szomorkás legény indult el a kertek alól a gyalogúton. A közeli dűlőúton egy szekér haladt a szüret után hazafelé. Messze hangzott a magasban vonuló darvak kurrogása. Az erdőn át vezetett a gyalogút.
A felhőtlen égen egymás után akasztották ki a lámpásokat a csillagok. Az Ősz nevű legény a színes levelekkel behintett ösvényen ballagott. Elérte az erdei tavat. Némán üdvözölte a tó partján megöregedett szakállas fűzfát. Minden este ide tért, hogy megpihenjen. Ledőlt a fa mellé.
Őz riasztott a sűrűben. Távoli harangszóval búcsúzott az eltelt nap. „V” alakot húzott a pézsma a tó vizén. A savanyú avarillatban hamar elszundikált az Ősz. Egy kis kuvik pislogott az öreg fűz tetején. A tótükör bölcsőjében ringatóztak a mesét mondó őszi csillagok…
„Hajnalra dérré vált a nyársirató harmat.”
III.
Didergős a reggel. A zúzmarától megőszült gyalogút menti akácfákon fekete madarak ültek. Kár – mondták a télnek. Kár szánkóba ülni és vadászni indulni a két didergő kutyával.
Fehér minden és sima. Hová tűnt a gyalogút? A nádasban azon bánkódott a róka, hogy mégiscsak el kellett volna hozni azt a szép kendermagos kakast a tanyaudvarról. De az éber kutyák miatt ez lehetetlen volt. Korgó gyomorral gondolt arra, hogy hosszú lesz ez a nap.
Szikrázott a nap a rövidre szabott pályán. Vérző homlokkal bukott az alkonyt váró horizont alá. Ekkor ért haza a szánkó a két didergő kutyával és egy csonttá fagyott nyúllal. A gőzölgő lovak gyorsan tűntek el a meleg istálló bejáróján. A nyúl is bekerült és egy szegen várta a reggelt, hogy lekerüljön róla a nagykabát.
Az esti harangszóra kilibbent a bagoly a torony padlásáról. Hidegtől szikráztak a csillagok. Vastag hó alatt lapult a gyalogút. Jégpáncél zárta be az öreg tó kapuját. Reszkessünk – ordította a Tél – és mogorván járta az erdőt.
„Egy karácsonyi vonat útban volt hazafelé…”
IV.
Azon a napon, amikor megszólaltak a pacsirták, már korábban kelt a nap. És a sugaraival megölelte a tájat. A gyalogúton egy szépséges kisleány lépkedett. Kecses volt minden mozdulata. Olyan volt, mint egy igazi tündér. Ruhája egyszerű, illett ibolyakék színű szeméhez. A pillantása és a szeme tele volt szeretettel. Magához ölelte a kikeletben fürdő tájat, a zöldülő mezőt, a madárdalos erdőt, a gyalogutat szegélyező fákat. Amerre elhaladt, zümmögő kórust alkottak a méhek az aranyeső pompázó szirmain.
Az erdő fölé hajolt már a nap, amikor a gyalogút ösvénnyé szűkült – mert belépett az erdőbe. Kakukkszótól volt hangos a lombsátor alatti félhomály. Békakoncert kezdődött, amikor a kisleány elérte a tavat. Megállt az öreg fűzfa előtt. – Nézték egymást. – És az öreg fa megszólalt.
– Istennek hála, hogy megjöttél, Te drága kicsi tündér! – A fa az alsó ágaival szinte magához ölelte a kisleányt. És folytatta – eljárt az idő felettem. Az évgyűrűk és a viharok miatt elfáradtam. Látod, azért még az idén is néhány ágam kizöldellt.
– A harkály azt mondta, hogy sokat már nem tud segíteni.
– Ez az öregség.
– Tudod, ő a háziorvosom…
– Hát ezért is vártalak olyan nagyon!
– Ugye sokáig itt maradsz velünk?
– Igen, itt maradok, Fűzapó – felelte a kisleány és megsimogatta az öreg fa kérgét.
A fűzmatuzsálem szeme könnybe lábadt, ahogy nézte a Tavasz nevű kisleányt – aki maga volt a megtestesült csoda.
Ekkor indultak a denevérek vadászni, mert az alkony már az este felé ballagott…
