759. szám Széppróza

Dodi

Szerző:

A bátyám. De minthogy nem él, sőt, mondhatni meghalt, mielőtt én születtem volna (avagy születtem volna-e, ha ő nem hal meg), ismereteim szerint nincsen bátyám. Igaz, nővérem sincs, húgom sincs. Tudtommal, legalábbis. Hiányoznak, mindig, nagyon. Így tehát szüleim másodszülöttjeként lettem saját családi ágacskánkon mind a mai napig az első túlélő, vagy továbbélő, viselve azt a jelet – árnyéknak is mondhatnám -, amit ennek az alig több mint egy esztendőt élő ismeretlennek rövid arasznyi ittléte élethossziglan, és merem mondani, életfogytiglan vetett és vet rám. Sietek közbevetni, hogy a körülmények összjátéka, vagyis családtörténet és sorsesemény, amiről szűkös lehetőségeim között igyekszem beszámolni. Ha már számot adni módomban nem áll. De miféle beszámoló az, amelynek csak süketnéma és vaksiságot tettető, szemlesütő, kifordult és kifordított tanúi vannak és voltak. Merőben hiábavalónak bizonyult mindenféle kései eszmélkedés, tényfeltárás és oknyomozás. Ő (mármint Dodi) persze vétlen – árnyéklétem vetítőgépésze nemtőm, a család, a hagyomány és a halál, vagy éppenséggel a prolongált haláltól való félelem, és nem utolsósorban a rontás- és felelősséghárítás. Halottról inkább a se-se –, mert a legtöbb: a semmi.

Dodi – ha élne – lenne, lett volna, lett az ifjabb J. De minthogy tény, ami tény, meghalt, halála egyszer és mindenkorra (soha nem látott és soha nem említett) sírjába temette az  idősb J-t is: így vezeti vagy ráncibálja fiú a túlvilágba, a semmisülésbe és az örökkévaló lehetetlenbe atyját, kinek is nevét viselvén hivatva lett áramoltatni a vágyat és a vért, míg világ a világ. És a világfa, a családfa és az életfa. Eloroztam-e az elsőszülöttséget – nem, dehogy. Se lencse, se furfang, csak sötét örökség és ólomsúlyú pille hagyaték. Elhunyt elsőszülött gyermek nevét a másodszülött – nomen est omen, távozz tőlem halál! – nem viselheti. Isten sem kockáztatott a mindenség teremtésekor újabb kísérletet.

Amikor születtem, szülőimet és gyermekeit az anyai nagyszülők üzlethelyiség lakása fogadta be: magyar főváros, nyolcadik kerület, Bacsó Béla és Tűzoltó utcasarok (mármint, ha keresztezik egymást egyáltalán). Nagyszüleim három lány (a harmadik lett anyám) után – hátha sikerül, s no lám – végre ikertestvér fiúknak adtak életet. E körömnyi korszakomból csupán a sűrűn jövő-menő népességre emlékezem, nagyapám függönnyel elkerített, illatokkal telt cipészműhelyére és a füstös szemközti kocsmára, ahová is nagyapám – híres mester hírében állt – a méret után készítendő cipők előlegét, kedvenc kisinasával, semmint velem iddogálni és cimborázni járt.

Nagyanyámra mint anyám fényképének negatívjára emlékszem, hasonlítottak későbbi egymásukra, teszi hozzá képzeletem. Az ő reszortja volt kordába terelni nagyapámat – visszaveszekedni a kocsmából a sámfához, valamint az unokafelügyelet. És innentől semmi de semmi konkrétum, csupán családi legendárium, suttogva mondott történetek, magyarán (sic!) oral his-story. Mindent besző a feledés és emlékezet színe-visszája és a kettő közötti mutatványos forgatás/fordítás.

Hogy nagyanyám Dodira vagy rám nyitotta a rácsos ágy fölötti, téli csillagoktól szikrázó égboltot, nem tudom. És nincs élő, aki tudná. Dodi meghalt, én élek Ez egy ilyen történet. És a legtöbb történet – maga a történelem – leginkább ilyesforma, ilyen.

Nagyanyám, valamelyik nagynéném vagy unokanővérem elbeszélése szerint egy este, vacsora után, vállára terítette a kendőt és nekiindult a világnak, hagyva csapot-papot, a kilincs se kattant maga után. Bajánál akadtak rá, alig több mint két hét múlva. Teteme fennakadt egy jégtorlaszon.

Kapcsolódó írások