Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőszéli kis kunyhó, abban élt egy szegény család, nagy-nagy szeretetben. Az apa és az anya tiszteletre, becsületre nevelte mind a nyolc gyermekét. A családdal együtt élt a nagymama és a nagypapa is, így aztán tizenketten laktak a kicsi kunyhóban.
Egy téli estén azonban történt valami, ami megváltoztatta mindannyiuk életét. Odakinn fogcsikorgató hideg volt, odabenn a kunyhóban azonban melegség áradt szét a falak között. A sarokban egy öreg kandalló állt, amiben tűz lobogott. A lángnyelvek vidáman cikáztak, szinte táncot jártak. Eközben a sötét erdőben egy fáradt vándor eltévedt, és egyre jobban kétségbeesett. Kereste a kivezető ösvényt, de csak nagysokára találta meg.
A család éppen vacsorához készült, amikor egyszer csak kopogtattak az ablakon. Az apa kinyitotta az ajtót, és egy szegény csavargót pillantott meg az ablak alatt. Nagyon reszketett szegényke, annyira átfázott.
– Mi járatban van itt uram? – kérdezte kedvesen.
– Kérem szépen, könyörüljön meg a szegény öregemberen! Nagyon fázom, és mindjárt elájulok az éhségtől – mondta elcsukló hangon az idegen.
A szegény embernek nem kellett kétszer mondani, már ugrott is, és besegítette a fáradt, átfázott öregembert a kunyhóba. Gyorsan odaültette a kandalló mellé, hogy mielőbb felmelegedjen. A gyerekek először kíváncsian nézegették, méregették, majd kedvesen körbevették, és szépen sorba bemutatkoztak neki. Az idegen ember szeme ekkor fényesen csillogott, majd egy kövér könnycsepp gördült végig ráncos arcán. Reszkető kezével szégyenlősen letörölte, és a családfő felé fordult.
– Köszönöm uram, hogy befogadott, és nem hagyta, hogy megfagyjak odakinn.
– Nem kell hálálkodnia, szívesen tettem. Most pedig üljünk az asztalhoz, és együk meg a vacsoránkat – válaszolta.
A nagy asztalt körbeülték, és az anya testvériesen szétosztotta az ételt. Puliszka főtt vacsorára, a tetejére hagymát pirított. Az öregember csendben figyelt, mert bizony látta ő, hogy ennyi éhes szájnak kevés az az étel, ennek ellenére az anya az ő tányérjába is ugyanannyit rakott, mint a családtagoknak.
Jóízűen falatoztak, majd amikor befejezték, mindnyájan a kandalló köré ültek. A nagymama is közéjük telepedett, és mesét olvasott fel a gyerekeknek. Mindenki szájtátva hallgatta, még a felnőttek is. Melegség áradt szét a kunyhóban, és ezt a meleget nem csak a kandalló sugározta.
Az idegen, ahogy végignézett a boldog gyermekarcokon, olyan békét érzett a szívében, mint még sohasem.
Másnap reggel aztán hálásan megköszönte a vendéglátást, és továbbállt. A család megszerette az öregembert, sajnálták, hogy elmegy, de nem akarták visszatartani, mert látták, hogy mindenképpen tovább akar menni.
– Nem élhetek vissza a vendégszeretetükkel, köszönöm még egyszer jóságukat – mondta, és elindult útjára a csúszós, havas úton.
Eljött az este, és ismét dörömböltek az ablakon. A gazda ez alkalommal is kinézett, most azonban egy előkelő öregurat látott várakozni az ajtóban.
– Mi járatban van itt, jó uram? – kérdezte kedvesen.
– Én vagyok az megint, hát nem ismer meg? – válaszolta az öreg úriember.
– Hát bizony én még sohasem láttam magát, akkor hogyan ismerhetném meg? – felelte a gazda.
– Én vagyok az a koldus, akit tegnap este befogadtak – mondta, és a gazda felé nyújtotta kezét. – Valójában gazdag vagyok, de ez idáig nagyon magányos voltam. Álruhába bújtam hát, hogy jó emberekre leljek, akik nem a ruhám alapján ítélnek meg. Azt hiszem, hogy akiket kerestem, meg is találtam. Tegnap este úgy éreztem, mintha én is a családhoz tartoznék.
– Hát ez így is van – vágta rá a szegény ember, mert most már aztán tényleg ráismert a tegnap este idetévedt idegenre. – No, jöjjön csak be bátran, és melegedjen meg, mert úgy látom, most is alaposan átfázott.
Odabenn aztán volt csodálkozás és öröm, amikor a gazdag öregember megkérte őket, költözzenek oda hozzá, és életük végéig lakjanak együtt a hatalmas városi házában.
Ettől a naptól kezdve már nem kellett nélkülözniük, került étel bőven az asztalra, hála a titokzatos idegennek.
Itt a vége, fuss el véle.
2021 május, harmadik díj
