óta kékes, feszülő csöndben várok valami élőre, nyersre, újra vadászok ha rájövök, hogy enyém már nincs látod, semmi mondandóm neked ami meg van, azt is közhelyek közé vetem el, hátha majd kinő szétmorzsolja a fontost az idő ráolvadnak a nappalok egymásra mennyi lidérc jut egyetlen alvásra? az érzéseim sem bíznak már bennem álmaimat a párnába mentem de meg kell maradnom ébernek túl jó íze van a léleknek
Likes
Nincs hozzászólás