Nem mondhatom, hogy boldog élet ez, de jobb, mintha dolgozni kéne. Bár ahogy kölyökmacskából kandúrrá cseperedtem, jöttek a bajok csőstül. Kinti macska voltam, a szolgáim soha nem engedtek be a jó meleg házba, még a legnagyobb hidegben sem. Sokat verekedtem a környékbeli nagyokkal, többnyire én győztem, mert európai rövidszőrű létemre erős testalkatú vagyok, az átlagosnál kicsit nagyobb termetű. Azért a fülemből kiharapott egy kis darabot az a senkiházi, szolgátlan csavargó, meg a szemem fölött is van egy sérülésből származó kopasz folt. Azt nem tudom, hogyan lettem epilepsziás, valószínűleg örököltem valamelyik felmenőmtől, de a FIV fertőzést egészen bizonyosan bunyó közben szereztem, nagy valószínűséggel attól a senkiházi csavargótól. Négy évet élhettem a diadalmas kacor életét. Akkor a szolgáim úgy döntöttek, nem kellek nekik többé, elvittek az állatorvoshoz, hogy altasson el. Vagyis, hogy öljön meg. Az állatorvos nem erre tette föl az életét. Inkább átadott az állatmentőknek. Azoknak első dolguk volt, hogy megfosztottak a férfiasságomtól. Nyolc hónapig sínylődtem egy szűk ketrecben. Én, aki szabadnak születtem, eddigi életem során akkor és oda mehettem, ahova akartam! A bezártság is szenvedést okozott, unalmamban is zabáltam, jól meghíztam. Ráadásul bőrgombát kaptam, mert arra nem volt kapacitása az állatmentőknek, hogy naponta kétszer alaposan kitakarítsák azt a rohadt ketrecet. Ideiglenes szolgáim azzal bíztattak, hogy keresik nekem az álomgazdit, előbb utóbb meg fogják találni és attól fogva boldog és biztonságos életem lehet. Ez a nyolcadik ketrecben töltött hónap végén be is teljesedett. Amikor mondták, hogy hamarosan megérkezik az új szolgám, nagyon izgatott lettem. A szokásos déli fél órára kiengedtek a ketrecből. Bolondul rohangáltam és a fél óra elteltével sem akartam visszamenni a ketrecbe. Újabb fél órába tellett, mire hárman sikeresen sarokba szorítottak, egyikük megragadta a grabancomat és hármójuk együttes erejével visszatoloncoltak a fogságba. Tulajdonképpen elégedett voltam az eredménnyel. Megdupláztam a szabadidőm. Aztán eljött az a bizonyos három óra, amikorra vártuk az új szolgám, aki majd magával visz a szabadságba. A ketrecből áttettek egy újszagú, puha takaróval bélelt cicataxiba (kisállathordozó). Kivittek a folyosóra, letettek egy padra, kinyitották a cicataxi ajtaját, hogy új szolgám megnézhessen. Természetesen én is megnéztem magamnak. Majdnem az összes szőröm levedlettem döbbenetemben. Azonnal fölismertem. Ez nem lehet igaz! Ember koromban, nagyon régen ismertem őt. És gyűlöltem! Ő is gyűlölt engem. Akkor meg akartam ölni, de nem mertem. Ő is szeretett volna megölni engem, de ugyanakkor sajnált is, mert szerinte egy beteg lélek vagyok. Ő persze nem tudja ki vagyok. Most szeret engem, mert macska vagyok. Minden macskát szeret ez a kretén. Nem akartam, hogy magával vigyen. Ha rájön, ki vagyok, ki voltam előző életemben, és ő lesz a szolgám, akinek egy sanyarú sorsú macska ki van szolgáltatva… Uramisten! Inkább születtem volna patkánynak! Bár lehet, hogy voltam már patkány is. Nehezen tudtak visszatuszkolni a szűk dobozba, de ők voltak a nagyobbak és az erősebbek. Mert ember koromban se mertem szembeszállni a nálam erősebbekkel. Ezért a mostani új szolgám, aki akkor még gyerek volt, gyávának nevezett. Akkor még elvertem. Pár évvel később, mikor már nagyobb lett, már nem tudtam elverni. Hiába voltam erősebb, nem félt tőlem, ha megütöttem, sípcsonton, vagy bokán rúgott. Egyszer az is megtörtént, hogy ő vert el engem, de úgy, hogy két hétig az utcára se mertem kimenni. Soha többet nem mertem nemhogy megütni, de még ellentmondani se. Na mindegy, ez régen volt, az előző életemben. A most meg most probléma. Nem tudhatja meg ki vagyok.
Hosszú ideig kellett a cicataxiban kucorognom. Végigsírtam az utat. Azt reméltem, hogy megsajnál és elenged. Hiszen mindig jó lélek volt! Vagy legalábbis jobb, mint én. Persze a saját véleménye szerint. Amikor megérkeztünk, (főszolgám szerint 2022. november 14. volt) azonnal kivettek a hordozóból. Ijedtemben elbújtam a fürdőszobában a mosógép mögött, az egész éjszakát ott töltöttem. Bár megmutatták a cicabilit (macskaalom) és a tálcát is, amin volt egy vizes edény, egy száraztápos, meg egy szaftos tápos edény, természetesen megtöltve a megfelelő anyaggal mind a három. De én nem mertem kijönni a mosógép mögül. Mi lesz, ha fölismer? Miből ismerne rám? Kicsit se hasonlítok arra az emberre, akit gyűlölt. Mivel vörös a bundám, egy Garfild nevű mesemacskára hasonlítok. Engem most Alfonzónak neveznek. Másnap reggel csak kijöttem a mosógép mögül. Már nagyon kellett biliznem és éhes is voltam. Szóval elvégeztem a dolgom, ettem, ittam és elkezdtem felderíteni az új lakóterem. Hát mit mondjak, nem valami nagy, de a ketrecnél persze jóval tágasabb. A második éjszakát már a főszolga ágyában töltöttem. Elfelejtette kikapcsolni a rádiót, úgy aludt el, hogy közben szólt az a rettenetes macskazene, amit a Bartók adó sugároz non stop. Hajnal felé nem bírtam tovább, neki láttam táncolni. Persze fölébredt, és nevetve mondta, hogy nincs semmi stílusérzékem. Mahler muzsikájára jazzbalettozok. Persze, hogy nekem a jazz a kedvencem. Amikor még ember voltam és fiatal, az volt a menő. Igazi jampi voltam. Nem olyan nyomorú hippi, mint te! De ezt nem tudtam elmondani neki, mert még nyávogni se volt kedvem. Pár nap múlva újból begyömöszöltek a cicataxiba és vittek az állatorvoshoz. Megkezdődött a gomba elleni tortúra sorozat. Az orvos megszúrt, adott valami büdös kenőcsöt a főszolgának, meg valami tablettát és cseppeket. Még a cseppek voltak a legkevésbé bántóak, mert azt a kajámra csepegtették. Minden átkozott napon reggel és este a nagyobbik alszolga lefogott, főszolga lenyomott a torkomon egy tablettát, majd bekent azzal a büdössel. De iszonyatosan viszketett a gombás bőröm, ezért véresre karmoltam és rágtam magam. Gallért adtak rám, de attól még nem szűnt meg a viszketés. Azzal a tölcsérszerű kemény műanyaggal a hasam alját és a két hátsó lábamat képes voltam sebesre dörzsölni. Másik orvoshoz vittek. Majd megint másikhoz. De csak viszketett, hát csak marcangoltam magam. Pedig a szolgáim szorgosan szórták rám a hintőport, kenegettek mindig más büdös kenőccsel, megfürdettek!!!! Nem segített. Az ötödik doki aztán hatékony módszereket alkalmazott. Persze megszúrt, lefújt, fújós flakont adott a főszolgának. Egy idő után megszűnt a bőrgombám. De kiderült, hogy nemcsak a gomba, hanem ételallergia miatt is marcangolom magam. Persze arra is kenőcsöt adtak, de kiderítették azt is, hogy csirkét nem ehetek. Most semmi olyan ételt nem kapok, amiben csirke van. A kenős egy hét alatt eltüntette a viszketést. Már semmivel nem kínoznak a szolgáim, csak kényeztetnek. Főszolga szerint azért kellett ennyit szenvednem, mert beteg lélek vagyok. A szeretet meggyógyíthat. Ő szeret engem, ha én is képes leszek őt szeretni, akkor meggyógyulok. Hát nem tudom. De már nem gyűlölöm annyira. Csak rá ne jöjjön, ki voltam ember életemben! Most macska vagyok. Egy ártatlan, szeretni való kiscica. Na jó, nagy cica. Nem tudok lefogyni. Nyolc kiló vagyok még mindig. Pont a duplája egy rendes kandúr normál súlyának. Engem soha, senki nem szeretett. Mert gonosz lélek vagyok. De főszolga szerint a gonoszság elmúlhat. Csak meg kell tanulni elfogadni a szeretetet és meg kell próbálni viszonozni.
Jó, megpróbálom.
2023 november, harmadik díj
