Nehéz szavakba önteni, hogy mit jelent számomra az, hogy a Vajda3 projekt részese lehettem. A legegyszerűbben az tudom mondani, hogy mindent. Na most ez nem elég kifejező, viszont túl drámai. Szóval, én kicsit később kerültem a csapathoz, amikor már a COVID általi szigorítások sokkal jobban enyhültek a korábbiakhoz képest. És szerencsém volt, mert éppen kerestek új tagot. Egyébként, amikor csatlakoztam a Menhely Alapítványhoz, mint önkéntes, és hallottam a csoportról, már akkor azt gondoltam, ez egy nagyon kedves megmozdulás, és egyszerűen hívott magához a feladat.
Na szóval, nem szeretném Ádámtól és Évától kezdeni, de mégiscsak fontos a körülmények leírása ahhoz, hogy az érzelmeket megértsük. Főleg egy ilyen szubjektív beszámolóban ugye. Amikor az ember lánya sokszor találkozott olyan közeggel, ami kilöki magából, vagy ahol kevésbé befogadóak, akkor igen nagy lesz hirtelen a kontraszt, amikor belép a Vajda3 önkéntes csapatába. Ahol melegséggel, nyitottságal, vidám, befogadó közeggel találkozik. Barátokkal. Mert szerintem azok is lettünk. Amikor egy éven keresztül, de már mondhatom, hogy éveken keresztül egy célért küzdünk, közösen, amikor hasonló értékeket képviselünk, az akaratlanul is összekovácsol.
De azért hadd mondjam el azt is, hogy a Bácsik hogyan fogadtak be, mielőtt túl érzelgőssé válik az egész, mert ez egy vicces sztori. Együtt mentünk az El Greco kiállításra. Ez volt az első alkalmam velük, nem ismertem még őket egyáltalán. Teljes rettegésben indultam el a múzeumhoz, mert féltem, hogy egyikőjüket esetleg elhagyom útközben, vagy ott a kiállításon belül. (Persze, az Urak, azóta már tudom, nagyon ügyesek és önjáróak!) Szóval miközben percenként álltam neki újra- és újraszámolni a létszámot, elfelejtettem érvényesíteni a jegyemet és éppen jött az ellenőr. Úgy voltam vele, vállalom a büntit, hisz ez az én hibám, bár a jegyem megvolt. És akkor jött József Úr (aki sajnos azóta már fentről figyel minket, de remélem, hogy ott nagyon boldog), aki kérte, hogy tekintsenek engem az ő kísérőjének, hiszen ő rokkant igazolvánnyal utazik ingyenesen, valamint vele egy személy szintén. Na, hát így nem büntettek meg végül, és így kezdődött a kaland. Én azóta is itt vagyok, ebből meg lett egy jó történet.
Ez egy folyamatos puhatolózás, keresgélés, próbálkozás azzal kapcsolatban, hogy mit szeretne a másik, mivel és hogyan lehet neki örömet szerezni. Nehéz, főként, ha az élet viszontagságait megélt idős urak zárkózottabbak, passzívabbak, kevésbé kommunikálnak az igényeiket illetően. De azt gondolom, és biztosan fogalmazhatok a csapat nevében, hogy egészen jól feltaláltuk magunkat, és arattunk szép sikereket. Tanultunk saját magunkról (talán a legtöbbet), de egymásról is, az emberi kapcsolatokról, a csapatmunkáról. Ahogy arról is, hogy mindenki más, és mindenkinek máshogy kell eljutni a lelkéhez azért, hogy az egy kicsit kinyíljon.
Más tapasztalás nekünk is hozzájuk kapcsolódni. De egymással is és magunkkal is egy eddigi új, ismeretlen minőségben ismerkedtünk. Tény, hogy nem volt mindig egyszerű. Sem együtt dolgozni, akár a többi önkéntessel, akár a Bácsikkal. De éltünk meg sok egyéb nehéz pillanatot is. És szerencsére még sokkal több örömtelit is. Megtanultunk problémát megoldani, elhárítani, alkalmazkodni helyzetekhez. Személyesen fejlődtünk, sok készségünk finomodott tovább: könnyeben tervezünk reálisan és közösen, hatékonyabbá, együttműködőbbé vált a kommunikációnk nemcsak egymás és a Bácsik felé – de sokszor tapasztaljuk, hogy a magánéletünkben is –, még érzékenyebbé váltunk az elesettek, nehéz sorsot élők irányába, több megértéssel vagyunk feléjük. Sok drámai, személyes történettel találkoztunk, amik tovább bontották a korábban még (bár halványan, de) meglévő előítéleteink falait.
Hihetetlen motiváló érzés egy ilyen csapat tagjának lenni, közösen értéket teremteni, jó ügyért tenni. Engem sokszor magánéleti nehézségeken is átsegített, hogy van ez a csoport, hogy vagyunk mi, a Bácsikkal és önkéntesekkel együtt. Egy kis közösség. És tulajdonképpen bármi van, menni kell, hisz ígértük magunkat, az időnket, az energiánkat. És az a helyzet, hogy minden egyes pillanatért megérte. Azt hiszem így a végére mégiscsak meg tudom fogalmazni egy szóban, hogy mit jelent a Vajda3 projekt tagjának lenni.
Hazaértem.
