775. szám Széppróza

Legkorábbi emlékeim

Szerző:

3. rész

Három és fél éves koromra megedződtem a lépcsőzésben. Mivel tíz éven aluli gyerek nem kezelhette a liftet önállóan, ezért akár egyedül, akár a nálam két évvel idősebb testvéremmel voltam, fölfelé és lefelé gyalog kellett járnom. Nyár volt, a nővéremtől örökölt kék alapon fehér virágos kartonruhácskámban voltam. Kora délelőtt lent játszottunk a Kocka téren a ház előtt. Valamiért sürgősen föl akartam menni a lakásunkba. Nem jutottam tovább az első emeletnél. Apám jött lefelé és legnagyobb döbbenetemre a karjába vett, közölte, hogy most elmegyünk kocsikázni. Annyira meglepődtem a szokatlan viselkedésén, hogy tiltakozni is elfelejtettem. Egy bútorokkal telepakolt nyitott teherautó platóján beleültettek egy fotelba.(Gondolom, valami haverjának segített költözni a jó édes apám). Már elindult a kocsi, amikor fölrémlett bennem, hogy ez így nincs rendben. Nem tudtam miért, csak éreztem, hogy ez a kirándulás nekem nagyon rossz lesz. Hiszen a faterom szinte soha nem törődött velem. Jó esetben teljesen figyelmen kívül hagyott, rossz esetben bántott. Egész úton kegyetlenül tűzött a Nap, a fotelból semerre se tudtam mozdulni az egymásra pakolt holmiktól. Nagyon-nagyon sokára Miskolcon állt meg a teherautó. Bőven eljött az ebédidő. Éhes voltam, pisilnem kellett, szomjas is lettem. A déli forróságban a karom és lábam szépen leégett, fájt minden érintésre. Apám édesanyám húgához vitt. Azt megoldotta nagynéném, hogy pisilhessek, de azt megtagadta, hogy ebédet adjon nekem. Valószínűleg Évikét, a velem egyidős unokatestvéremet már megebédeltette. Minket, gyerekeket kiküldtek az udvarra játszani. Évike, mint udvarias vendéglátó, több játékötlettel is előállt, de én mindent mogorván elutasítottam. A bentről kihallatszó veszekedést hallgattam. Mert nagynéném igencsak felemelte a hangját, ahogy elmagyarázta apámnak: nem hagyhat ott engem. Ő maga se venné a nyakába a nővére kölykét, de az biztos, hogy a férje, ha este fáradtan hazajön a munkából, nagyon haragudna a váratlan szaporulatért. Nehezen tudta meggyőzni apámat, hogy magával kell vinnie engem. Azt hiszem, rendőrrel fenyegette meg, de ebben már nem vagyok biztos. A fejlemény az lett, hogy egy ház elé leparkoltak engem is a teherautó mellé. Éhes voltam, unatkoztam, tűzött a nap a fájó bürkémre (sehol egy árnyék) rettentően bőgtem. Senki nem foglalkozott velem, apám és még néhány férfi szorgalmasan hordták a bútorokat a házba. Nagyon sokára egy idősebb néni odajött hozzám, és megkérdezte, van-e zsebkendőm. Nem volt. Erre fölemelte a ruhám alját és azzal törölte le a taknyomat és a könnyeimet, majd utasított, hogy fújjam ki az orrom. Nagyon elkeserített, hogy a szépruhámmal így bánnak, még jobban bőgtem, ha egyáltalán lehetett még fokozni a bánatomat. Egyszercsak kiürült a teherkocsi. Fölcsillant bennem a remény, hogy végre haza megyünk. Nem úgy lett. A kora délutánból késő délután lett. Apám nem került elő alkonyatig. Már kezdett szürkülni az est, mire hulla részegen kilépett (inkább tántorgott) a kapun a sofőrrel együtt. Aki szintén piás volt, de talán nem annyira. Fater mintha bosszankodott volna azon, hogy ott talál, de végül beemelt a kocsi fülkéjébe. Alig hagytuk el a várost, apám szólt a sofőrnek, hogy álljon meg. Velem pedig közölte, hogy ki kell szállnom. Ott az út nem messze, ha azon végig megyek, eljutok nagyapámékhoz. Utólag visszagondolva, meglepőnek tartom, hogy a végkimerülés határán még volt erőm belekapaszkodni a gépkocsit vezető ember karjába. Csak annyit mondtam, nem megyek. Ráadásul csak az egyre sötétedő eget, meg egy hatalmas, szinte végtelen búzamezőt láttam, utat nem, amin eljuthattam volna a faluba. És persze a falu sem látszott. Apám megpróbálta letépni a kezeimet a sofőr karjáról, közben egyfolytában magyarázta, hogy milyen jó lesz nekem a nagyapámnál, különben is késő van, sokára érünk Pestre, nekem már aludnom kéne. Fogalmam sincs, hogy jöhetnek egy nem egészen négy éves gyerek szájára ilyen szavak, de azt mondtam: nem szabadulsz meg tőlem. A gépkocsi vezetője talán már kezdett józanodni, mert a pártomat fogta. „Ne hülyéskedj, Laci! Baja eshet a gyereknek késő este egyedül”. Gonosz fényt láttam megvillanni apám szemében. Vagy úgy! Ezért hozott magával. Azt remélte, bajom lesz, elveszek, meghalok, megszűnök a gondja lenni. Csak hát eddig se igen okoztam neki gondot, minden anyámra hárult velem kapcsolatban. A teherautó tovább indult. Kicsit féltem, hogy fater a mozgó kocsiból akar majd kidobni, ezért továbbra is két kézzel kapaszkodtam a vezető karjába. Nem mertem elaludni, bár rettenetesen fáradt voltam. Arra már nem emlékszem, hogyan értünk haza, de az beégett az agyamba, hogy anyám életében talán először és feltehetően utoljára, nagyon kiabált apámmal. Nem tudom, hogy kaptam-e vacsorát, de az biztos, hogy koszosan, hálóing nélkül raktak ágyba. Másnap a testvérem mosott le hideg vízzel és egész nap borogatta a felhólyagzott bőrömet. Valószínűleg napszúrást kaptam, mert szó nélkül tűrtem a gondoskodását.

Kapcsolódó írások