Beszéljünk az alkoholról. Beszélni KELL az alkoholról ugyanis. Bénán elrejtett reklámnak tűnhet ez a cikk, merthogy napjainkban készül egy részvételi színházas darab az Örkényközben, amiben a fókusz az alkoholon van. Vagyis pontosabban az alkohol és a mi, átlagemberek viszonyán. Kilenc civil szereplő játszik benne – köztük nem titok, én is -, de meggyőződésem, hogy erről, ebben az országban gyakorlatilag mindenki tudna mesélni. Ha ő nem is fogyaszt, akkor valakije. Ilyen ez, szomorú ország vagyunk, szomorú megoldóképletekkel. Ezt meg aztán lehet csapatni legálisan, sőt, sokszor a piára nemet mondani inkább bűn mások szemében, mintsem erény, ne sérts meg, csak egy kis pohárral, és nem inni, kimaradottság valami össznépi titokból, a sírva vigadásból, a hagymázas hangon, de röhögve telefonon összerakott tegnap estékből (Te figyu, nekem fingom sincs, az van még meg, hogy… – ismerős?), a szilveszteri koccintásokból, az újévi koccintásokból, a kettő közti tejfakasztókból, szülinapi ereszdelahajamokból, a halotti torok bánatfokozó „igyunk egyet az emlékére” körökig bezárólag. Meg még valahány név a naptárban. Végigkísér minket tehát bölcsőtől-sírig, aztán ha az embernek mázlija van, akkor megáll ezeknél az alkalmaknál. De bizony valakinek stressz vagy szorongás leküzdésében segít, valaki más felejtene a segítségével. Ha napi szinten van stressz, szorongás vagy felejtenivaló? Hát igen.
Szóval nem is szeretném elrejteni a reklámot sem bénán, sem sehogy, mert a téma fontos és az utcán hever. De mi van akkor, ha tényleg az utcán hever? Szó szerint?
Elég régóta foglalkozom hajléktalan emberekkel, így bizton állíthatom, meg is írtam már ezerszer, beszéltem erről sok helyen, hogy nincs köztük több alkohollal vagy egyéb függőséggel élő, mint a többségi társadalomban. (Amúgy meg, nézzük csak meg, mit is írtam pár sorral feljebb? Stressz, szorongás, felejtenivaló. Hát ebben az élethelyzetben lubickolhat az ember fia-lánya ezekben a tényezőkben. Szóval szerintem én például innék. Nem megoldás, jól tudom és nem is bíztatás ez semmire, szimplán gondolatébresztésnek szánom.)
Ott tartottam tehát, hogy van egy csomó absztinens és hajléktalansággal sújtott ember is, meglepődnének, ha rámutatnék párjukra, hogy nézd, ő kliensem. (Akkor ők miért állják meg, míg a házunk előtt meg nem lehet elmenni – higgyék el, hallom a kérdést. Hát amiért gondolom van olyan orvos is, akit megreccsent egy eset és alkoholbeteggé válik, míg a másik túl lesz rajta valahogy.) Szóval vannak, akik nem tolnak semmit és vannak, akik de, és bosszantóak és ilyenek és olyanok, és tudják mi a különbség köztük és a munkájában és házasságában megcsömörlött – a sor végtelen – napi ivó között? Az, hogy nekik nincs spejzük vagy négy faluk, ahova elbújhatnak és gyatrább minőségű piákhoz jutnak hozzá, ami gyorsabban és csúnyábban dolgozik.
Beszélni kell az alkoholról és beszélni kell a traumákról, fájdalmakról, mert senki, de senki nem lesz jókedvében függő. Sokszor hallottam koccintásnál, hogy „ami marad, az a harag”.
Jó nagy hülyeségnek tartottam mindig, most mégis azt mondom, ha ezen múlik: egyelőre maradjon.
Az alkohol és maga a függőség, az ugyanis tünet. Mint mondjuk a láz. Nem az a betegségünk, az csak jelzi, hogy van valami nagy galiba. Az igazi az lenne tehát, ha ezeket tudnák szakemberek felgöngyölíteni. Itt, a Menhelynél szuper és lelkes pszichológus csapat dolgozik önkéntesen. Külön projekt született a nők traumáival kapcsolatban, erről majd legközelebb. Gyógyulni kell a léleknek, ez a legfontosabb. Hogy a harag se maradjon. Magunk felé sem.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
