Az Év Önkéntese 2023-ban: Baán Flóra
Idén is átadásra került az Év Önkéntese díj, igaz, kicsit kacifántosabban, mint az általában lenni szokott, de sikerült úgy szervezni, hogy meglepetést okozzon a díjazottnak. A díjat azok kapják, akik a Menhely Alapítvány munkájához aktívan hozzájárulnak, éves teljesítményük, energiabefektetésük és munkásságuk kiemel az egyébként fáradhatatlanul tevékenykedő önkéntesek köréből.
Az idei díjazott egészen fiatal kora óta vesz részt ilyen projektekben, jelenleg is több civil szervezet önkéntese. A Fedél Nélküllel nagyjából 2016 óta áll valamilyen kapcsolatban, mi is épp emiatt ismerjük egymást már jó pár éve: Baán Flórával, a 2023-as Év Önkéntese-díj nyertesével beszélgettünk.
Hogyan kezdődött a te önkéntes léted, Flóra?
Ez a történet egy picit messzire vinne, mert régóta az életem része. Ha csak a Fedél Nélkült nézem, sem tudnám napra pontosan megmondani, mióta, de legalább 2016 óta valamilyen formában szerepet játszik az életemben. Változó ütemben, mert „kalandoztam” másfelé is, sokszor impulzusszerű, mikor találok vissza a Kürt utcába: de amikor jövök, akkor majdhogynem ajtóstul rontok be, „mindent meg akarok változtatni” hozzáállással. Van, hogy máshogy alakul az élet, és ezért volt, hogy kiestem a lendületből, nem vittem végig az elképzeléseket. Aztán mégis mindig visszataláltam, csak már valamivel tudatosabban, sokkal inkább megtapasztalva, megértve a saját határaimat is.
Az FN-nel először édesapámon keresztül ismerkedtem meg, aki akkor az újság címlapját tervezte pro bono alapon, majd a művészeti csoport munkájába kapcsolódtam be. 2021-2022 környékén a lap kiadóján, a Menhely Alapítványon keresztül a Vajda 3-ban indult, az ott élőket segítő projekthez is csatlakoztam, sőt voltak (és vannak is) ezen kívül még civil szervezetek, ahol jelen vagyok.
Említetted a határokat – gondolom, ahhoz mérten, hogy mennyit bír az ember, mit, és hova tud beilleszteni a hétköznapokba, majd tisztességgel be is fejezni azt, fontos figyelembe venni, hogy hol van az a pont, amikor már érdemes nemet mondani bizonyos dolgokra. Hogyan lehet ezt jól csinálni?
Az önkénteskedés, úgy érzem, a lényem része. Mindenféle pátosz nélkül, mert megvannak a maga kihívást jelentő vetületei is, de mégis, ahogy jöttek a lehetőségek sorban, úgy voltam vele: miért ne? Kíváncsi voltam, és mindig volt benne valami új. De valóban, ami mindenképpen kihívás és komoly tanulási folyamat, hogy tudjak határokat szabni. Hogy mi az, amit elvállaljak, és mi az a pillanat, ahol már tudnom kell nemet mondani. Nem azért, mert kőszívű szörnyeteg vagyok, hanem mert nekem is végesek a kapacitásaim. Most egyébként pont annak a határán mozgok, hogy talán végre sikerül nem túlvállalnom magam – majd kiderül!
Igen, az elmúlt pár percben is „csak” három olyan projektet soroltál fel, amibe idén aktívan szeretnél időt és energiát fektetni. Nekem ez lenyűgöző, és téged látva (hiába érzed néha másként) mindig is azt gondoltam, aminek nekiállsz, azt meg is csinálod.
Nehéz megtalálni az egyensúlyt, pláne, ha az ember mindenhol ott akar lenni egyszerre. Abból hiányérzet lesz, meg rohanás a dolgok után, de ez az egész önkéntes lét valahogy ezzel is jár – hogy felismerjük és megtanuljuk az egyensúlyt.
Mi a forrása a lelkesedésednek, az energiádnak? Egyértelműen fontos számodra az ügy, amiért cselekszel, de mi az a plusz, ami miatt még inkább megéri csinálni?
Ami nálam nagyon erősen számít, azok egyrészt az emberek, akikkel a különböző projektek során kapcsolatba kerülök, akikkel együtt dolgozhatok. Így kialakul egyfajta kötődés is, ami miatt értük, illetve a kötelességtudat által hajtva nagyon erősen motivált vagyok a cselekvésben.
Másrészt igen, az ügy maga is fontos, amiért dolgozom. Elismerésem minden civil szervezetnek, úgy gondolom, sehol sem egyszerű – mindenhol nagy szükség van az önkéntesekre. Mégis, ami hozzám és az értékrendemhez kiemelten közel áll, az a fenntarthatóság és a hajléktalanságban érintett emberek támogatása. És azért legyünk őszinték, utóbbi nem kifejezetten szexi téma. Hozzáteszem, igen erős az igazságérzetem, nem rejtem véka alá a véleményemet (ha nem is mondom ki, az arcomon biztosan látszik), ennek köszönhető, hogy nem viselem jól például azt sem, ha úgy látom, bizonyos szempontból akadályozzák azoknak a munkáján, akik nap mint nap tesznek az újság meglétéért (a szerkesztőség, a terjesztők és alkotók, és persze az önkéntesek).
Van, amit valóban könnyebb lenne megtartani magunknak, de azt gondolom, mindig őszintén, és építő jellegűen tudsz kritikus lenni, ami pozitív irányba tereli a folytatást.
Hiába vannak árnyoldalai, mégis érdekel a terület, ezért is tudok így kapcsolódni hozzá. Ennek folyományaként fogalmazódott meg bennem egy reintegrációs központ gondolata, ami segíthetne hajléktalanságba került embereknek visszatérni a társadalom pereméről – az ő aktív bevonásukkal. Mint a Fedél Nélkül önkéntese, bár kisebb lépésekben, de folyamatosan tanulok a hajléktalanságban érintettekről, erről a világról. Igyekszem azokon a területeken jelen lenni, ahol igazán hozzá tudok adni, és próbálom maximálisan alkalmazni a hétköznapi munkám tudását az önkéntes folyamatokban is.
Ambíciózus vagy, talpraesett, határozott elképzelésekkel. Így van ez a „hogyan tovább” esetén is?
Még bőven keresem a helyem, az „életcélom”, de úgy gondolom, ha ez a reintegrációs központ egyszer létre tudna jönni, akkor igazán sikerült hozzáadnom a világhoz az ittlétem alatt.
Rothman Lilla
