– Miért van a csövesnek mobilja? – kérdezte B., akit épp beszállított a krízisautó egy régi ügyeletem régi matracára.
– Na, miért? – kérdeztük kórusban, az épp interjúzó akkor még hiteles portál képviselőivel.
– Mert sosincs otthon, hahaha.
Nem titok, hogy a legjobb vicceket az érintettek mesélik, mert nyilván van bátorságuk hozzá, nem finomkodnak, nincs PC, nem fogják magukat ledorongolni, hogy ilyennel nem viccelünk. Most mégsem arról írok, hogy de viccesek az enyéim, bár ez is megérne egy cikket, fantasztikus humorérzéke van egy csomó kliensemnek, bizony!
Ami mostanában bekúszott a fejembe, az a telefon és annak az ambivalenciája. Egyfelől a nap minden másodpercében kapcsolatban állunk mindenkivel, sokkal intenzívebben azt gondolom, mint mondjuk akár 10 éve – pedig akkor már bőven benne voltunk a mobil-érában. Másfelől viszont, magamon is látom, hogy mennyire kiszorítja a személyes kontaktokat, sőt, a ritka, jelenléti élmények tisztaságát is. Sosem felejtem el, amikor a gyerekem egy Sziámi koncerten rámszólt, hogy „anya, legyél itt”, miközben én azt éltem meg, hogy csak felveszem a kedvenc dalomat, mert milyen jó lesz visszanézni. Sosem nézem vissza szinte, mert nem töltődik meg szívösszefacsaró tartalommal, vagyis nem úgy. Hiszen én akkor és ott videóztam, ez az emlékem, nem más. Igaza volt. És hát igen. Az én anyám gyarapodó ősz hajszálakkal drukkolt, hogy érjek haza, tippelgetett, vajon hol és hogy vagyok, ami tekintve szenvedélyes kamaszéveimet, nem lehetett könnyű. De az is igaz, hogy nem tudott percenként hívogatni, lesni, hogy „mikor voltam fent utoljára”, ezzel – saját tapasztalat – az őrületbe kergetve elsősorban saját magát, mert például az én gyerekem olyan szinten tudja ignorálni a mobilját, hogy azt tanítani kéne. (A mama bezzeg megtanulta, újra kisgyerek lehetek csak aládúcolva technológiával, nagymester ebben, hogy a posztjaim alá biggyesztett cuki emojikat már ne is említsem 😊) Velünk van tehát a telefon és megkerülhetetlen előnyei is vannak, de engem kicsit elkezdett zavarni, hogy így a midlife crisis-em közepén a telefonomból pörgetem ki az életemet. Szeretném 4D-ben élni, erre jutottam és ehhez most elkezdtem lépéseket tenni, amikről lesz még itt szó, mert nem álltam meg a telekommunikációs rész-absztinenciánál. (Jól hangzik, mi? De használom serényen, még mielőtt szentté avatom magam, csak csúsztattam az arányokon.) De észrevettem, hogy bár telefonnal mindent, de mindent tudunk csinálni lassan, kétes hírnévhez juttatunk földön fekvő, öntudattalan embert és beállhatunk Barcelonában a szökőkút elé lájvozni, pukkadozzon csak a köcsög ex, aki épp ezért a barátunk még a fácsén, hogy ezeket lássa, de a helyzetkomikumok elmaradnak.
Amikor a fiam először állt fel, nem volt még fotózós telefonom. Felállt, rugózott hármat és visszatottyant. Gondosan előkészítettem a fényképezőgépet, vártam-vártam, aztán ki kellett mennem mosdóba, de szóltam az apjának, hogy ha ismétel a gyerek, riadózzon. Szép idő volt, emlékszem. Földszintes ház, szoros szomszédság, mindenki ablaka nyitva, egymás szájában. És akkor az apja jó hangosan, az izgalomtól és helyzet ünnepélyességétől fűtötten üvölteni kezdett: – Gyere gyorsan, Mirjamka, és hozd a fényképezőgépet! Áll!
Akkor mondjuk jó lett volna a mobil, érezhetően szántak engem a szomszédaim, hogy hát ilyen fiatalon már ez megy nálunk szenzációszámba, ugye. (Nem a gyerekre gondoltak persze. Sőt, szerintem csodálkoztak ezek után, hogy lett.) Szóval jó lett volna elkerülhetetlen távozásaimkor belemélyedni a készülékbe, ne lássam a rezdülő függönyök mögött a sorstárs-tekintetet a 80 éves néni arcában. De ha lett volna, akkor nem röhögnénk ezen idestova mindjárt 17 éve.
Sok nevetést és együttlétet kívánok, szeretettel:
Nuszer Mirjam
