Ez nem egy Geszti dalcím, pedig valamiért nekem olyan hatása van, simán el tudnám képzelni mondjuk egy Jazz+Az nótaként. (Szeretem őt is, a Jazz+Az-t is, meg hát az is Dés (is), amit-akit meg annyiszor megírtam már itt, hogy csepp lenne a tengerben – ha már)
Nem. A rúzs-effektus az az izgalmas jelenség, amikor recseg-ropog a gazdaság és egyre nehezebb a küzdelem a mindennapokért és akkor bangg. Megugrik a rúzseladás. (Egy kolléganőm azt mondta, hogy háborúban is több rúzs fogy, ő erről olvasott egy tanulmányt, én erről nem és nem is szeretnék, egyszerre tölt el csodálattal és borzaszt el az ember alkalmazkodóképessége, több rúzs fogy, több fiú születik, ésatöbbi. Sose kelljen előhívni magamban az ott szunnyadó túlélési praktikáimat, erre azért szokott ima szállni a mindennapjaimban. Én most maradnék a békésebb idők rúzs-effektusánál.) Tehát amikor beüt a gazdasági kisebb-nagyobb krach, akkor a nők egy tárgyba sűrítik mindazt a luxust, amitől magabiztosabbnak érzik magukat és amit simán előkaphatnak bárhol, megmutatva mindenkinek egy letűnt kor megmaradt fokmérőjét, minél drágább annál jobb, lásd csak világ, ez vagyok én valójában, ha ezt magamra kenem, az reményt ad arra, hogy lesz még szőlő(zsír) és lágy kenyér. És persze bekapcsol még egy csomó más dolog is, ettől vonzóbbnak érzem magam, kvázi nagyobb eséllyel „kelek el” vagy tartom magam mellett a partneremet, ami szűkös időkben ad azért a biztonságérzetnek. A férfiak amúgy ezt a tanulmány szerint parfümvásárlásban élik ki, a fene tudja, átéltem már gazdasági krachot, de egy nyomorult parfümöt nem kaptam a férjemtől, igaz a válság előtt kb. két perccel igen, szó szerint, 2008-ban. Lehet vátesz a volt uram:). De visszatérve a rúzsra, engem nagyon felcsigázott ez a dolog. Hogy kinél mi az a tárgy, amit ínséges időkben magához szorít, amiből önbizalmat merít. És ugyan nagy kutatást nem végeztem, sőt nem is kérdeztem senkit, egyszerűen csak figyeltem a mindennapokat egy hétig, az bebizonyosodott számomra, hogy igen, a tárgyak tudnak valami olyat adni – nem buddhista körökben kutattam, az talán látszik – ami reményt csepegtet és önbecsülést. Mélyen vallásosok előnyt élveznek, ez nem lepett meg, egy testen hordható, a hitükre emlékeztető tárgy megsokszorozza az erőt és hitet – és kicsit talán levesz a felelősségből, kezébe adva egy nagyobb hatalomnak. Elgondolkodtam, hogy én a bika ugye, akinél a rúzs, parfüm, ínyencfalat az nem reakció a gazdasági válságra, hanem egyenesen okozója a hóközepi tőzsdekrachoknak, mit tettem ilyen-olyan szorult helyzetemben. Hát vásároltam, minek is tagadjam. A szomszédos háború kirobbanásakor megvettem egy olyan átmeneti kabátot a kedvenc spanyol márkám üzletében – mondván egyszer élünk és ha így folytatjuk nem sokáig –, ami finoman szólva sem fért bele a rendes költségvetésembe, dacára a szocmunkás körökben átlagosnak mondható három munkahelynek. (Egy munkahely fizetéséből a kenyér is luxuscikk.) De kellett az átmenetiség üzenete.
Hamvas Béla kötetet húzott elő a zsebéből K., este kilenckor a szállón. Aznap vette az antikváriumban, sima könyvesboltba tán be sem mehetne, erősebben viseli magán a jelenlegi helyzetét látványelemileg, minthogy azt a fóliás-álszemérmes miliő elviselje.
– Nézze mit vettem! Most ezt olvasom, a főiskola alatt is szerettem Hamvast, sokan nehéznek érzik, nekem bejön. És eltökéltem, hogy visszaülök az iskolapadba. Van ugyan már két diplomám, de szerintem bennem van egy harmadik is. És akkor lehetnék kolis is, nem? Vagy már öreg vagyok? Van olyan, hogy az ember öreg a reményhez?
Szerintem nincs. Kinek a rúzs hamvas árnyalata, kinek a Hamvas kötet a remény luxusa, de késő tán sosincs.
Szeretettel:
Nuszer Mirjam
