A kis herceg és a róka

/Antoine de Saint-Exupéry emlékének/

 

A róka most is ott ült a szokott helyen.

– Szervusz – köszönt neki a kis herceg.

– Szervusz – válaszolta a róka.

– Haragszol?

– Nem haragszom, de szomorú vagyok.

– Sajnálom…

– Vártalak. Nagyon vártalak – mondta a róka. – Tegnap is, meg tegnapelőtt is.

– Nem ígértem biztosra, hogy jönni fogok – mentegetőzött a kis herceg.

– Ez igaz – ismerte el a róka.

– Akkor miért vártál?

– Titokban azt reméltem, ezentúl minden nap találkozhatunk.

– Pedig mondtam neked, az embereket keresem, hogy barátokra találjak.

– Én már a barátod vagyok. Akkor lettem a barátod, amikor megszelídítettél. Te pedig egyszer és mindenkorra felelős lettél értem. És én is felelős lettem érted. Ez a barátság. Vagy te nem így gondolod?

– Így gondolom – válaszolt a kis herceg eltűnődve. – De találkoztam az emberekkel és közöttük is sok új barátra találtam.

– Értem – bólintott a róka. – És most hány barátod van?

– Talán tíz. Veled együtt.

– Velem együtt – ismételte a róka.

– Ez most baj? – lepődött meg a kis herceg.

– Nem baj – felelte a róka egészen halkan, olyan halkan, hogy hallani is alig lehetett. – Tudod, amióta megszelídítettél és barátok lettünk, gyakran gondolok rád. Ha valami szépet látok, mindig eszembe jutsz. Ha valamit gondolok, azonnal szeretném tőled megkérdezni, te mit gondolsz róla. Ha valamilyen kérdésem támad, kíváncsi vagyok a véleményedre, a válaszodra. De ha nem találkozhatunk rendszeresen, akkor nem oszthatom meg veled a szépséget, egyedül maradok a gondolataimmal, nem cserélhetjük ki a véleményünket.

– Ez igaz – ismerte be a kis herceg. – De nem korlátozhatsz, nem sajátíthatsz ki. Ezt igazán meg kell értened.

Másnap a róka hiába várta a kis herceget, és harmadnap is hiába várta. A róka minden délután díszbe öltöztette a szívét, minden alkalommal lelkesen és izgatottan várta a barátját, de a kis herceg csak a hatodik nap érkezett meg.

– Sietnem kell – mondta gyorsan. – Egy óra múlva a faluban kell lennem. Vadászni megyünk a barátaimmal.

– Rókára fogtok vadászni? – kérdezte a róka.

– Nem tudom – pirult el a kis herceg. – Azt nem mondták…

– Az emberek rókára szoktak vadászni. De ez most nem érdekes. Tudod, hogy minden nap vártalak? Csillogó szemmel, repeső szívvel, nyitott lélekkel. De hiába vártalak, nem jöttél. Biztosan elfoglalt voltál.

– Igen – mondta a kis herceg. – Elfoglalt voltam.

– Értem én – mondta a róka. – Ki is dolgoztam egy elméletet erről. Érdekel?

– Persze, hogy érdekel – válaszolta a kis herceg, és titkon az órájára nézett.

– Az elméletem magyarázatot ad arra, miért érzek olyan sok keserűséget, miért szenvedek én ebben a barátságban.

– Szenvedsz? – kérdezte a kis herceg.

– Neked, ugye, tíz barátod van…

– Már húsz – javította ki a kis herceg.

– Szóval húsz barátod van, nekem meg te vagy az egyetlen barátom. Neked az összes szeretetedet, figyelmedet és idődet, amit a barátságra tudsz fordítani, húsz barátod között kell megosztanod, hiszen te is tudod, hogy a barátságot ápolni kell. Ebből a húsz barátból én vagyok az egyik, aki a szereteted öt százalékát kapja. Én viszont a szeretetem, a figyelmem, a barátságom száz százalékát zúdítom rád, ami ellen te kézzel–lábbal kapálózol, hiszen tudod, hogy nem vagy képes viszonozni. Mivel én a száz százaléknak egy töredékét, a rám eső morzsáját kapom, egyre szomorúbb leszek, egyre jobban szenvedek. Megértesz engem?

A kis herceg csak most vette észre, hogy a róka hangtalanul sír, teste időnként megrándul a néma zokogástól.

– Megértelek – próbálta vigasztalni a kis herceg. – De mondtam már neked, hogy engem nem lehet kisajátítani.

– Nem akarlak kisajátítani. Én csak azt próbálom elmagyarázni, miért szenvedek.

A kis herceg újra az órájára nézett.

– Sajnos mennem kell.

– Persze – sóhajtott a róka. – Mikor jössz legközelebb?

– Nem tudom. Ezen a héten már nem valószínű… Azért mondom, hogy ne várj rám hiába.

– De én várni foglak. Hátha mégis…

A róka minden nap várta a kis herceget, de a kis herceg csak a tizedik napon tűnt fel a tisztás szélén.

– Mi történt? – nézett döbbenten a rókára.

– Semmi – válaszolta a róka fakó hangon.

– Lefogytál. Csont és bőr vagy…

– Nem ettem.

– Miért nem?

– Ahhoz, hogy ehessek, tyúkot kellett volna lopnom. A barátaid azért vadásznak a rókákra, mert a rókák tyúkokat lopnak. Én csak… szóval nem akartam, hogy a barátaid okkal vadászhassanak rám.

– A szemed is vörös…

– Sokat sírtam. Nagyon hiányoztál. És nekem fáj a hiányod, szenvedek attól, hogy hosszú napokon át csak gondolhatok rád. Ilyenkor fáj a bizonytalanság és kínoz a magány.

Sokáig hallgattak, egyikük sem szólt egy árva szót sem.

– Lassan mennem kell – mondta a kis herceg. – Várnak.

– Én is várlak – mondta a róka. – Mikor jössz legközelebb?

– Holnap – felelte a kis herceg halk, de határozott hangon.

– Megígéred?

– Megígérem. És talán elhozom a megoldást is.

– Az jó lesz – bólintott a róka. – Azt hiszem, ugyanarra gondolunk.

Másnap a kis herceg pontosan érkezett.

– Látom, elhoztad a megoldást – nézett rá a róka, és ezúttal nem szomorúnak, inkább vidámnak látszott. – Én is gondoltam már rá, csak én, ugye, nem mertem mondani…

– Búcsúzzunk el? – kérdezte a kis herceg.

– Ne – vágta rá határozottan a róka. – A beszéd csak félreértések forrása.

– Igen – bólintott a kis herceg. – Emlékszem, mire tanítottál. Jól csak a szívével lát az ember, és ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

– Úgy van – bólintott a róka. – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

A kis herceg erre már nem mondott semmit. Lassú, de határozott mozdulattal emelte le válláról a puskát, megtöltötte, és a fejére célozva egyetlen, nagyon pontos lövéssel terítette le a rókát. A sírt annak a fának a tövében ásta meg, ahol először pillantotta őt meg. A földhányás tetejére virágot tett, egy nagyon szép, lángvörös rózsaszálat.

És ekkor a kis herceg szeméből is kigördült egy nagy, kövér könnycsepp, mivel – bár kimutatni mindig is szégyellte – a lelke mélyén nagyon megkedvelte a rókát.

Elvégre barátok voltak.


A novellát meghallgathatod Molnár Áron előadásában:

+3